PatkányBlog

Ma úgy egész jó napom volt. :) Délelőtt elég laza-de-padhoz-odafagyós suli, jeges vécékkel. Eskü, lefényképeztem! Újabb beszélgetés Cukkerbogyóval... a horgászatról volt szó, mondta, hogy gilisztával fogott kárászt, kérdeztem hogy hol, és mondta, hogy a Kaposon. Azholafaszombavan? :D Na mindegy. Suli után végre lefénymásoltam pár fizika tételt, hogy a szünetben örömködhessenek a faktosok, itthon némi lazulás, ebéd szüleimmel... ilyenre már régen volt példa. Eddig nem is tudtam, hogy hiányzik. Később találka Zolival... na igen. Az egyik szemem nevet, a másik pislog. Mondta, hogy nem marad bent sokáig, oké, meg is értem, elvégre hideg van. Sétálgattunk egy kicsit, aztán beültünk a lépcsőházunkba. Reménykedtem benne, hogy majd felrémlik neki pár régi emlék egy bizonyos szilveszterről, amikor szintén egy jéghideg lépcsőházban ücsörögtünk, és a család volt a téma... igazából fogalmam sincs, hogy megfordult-e a fejében. Egyszer kimentünk cigizni, és amikor visszamentünk, direkt jó látványosan tördeltem a kezeim, hogy hú, mennyire fáznak... és volt oly kedves, megmelegítette nekem... inkább hagytam volna, hogy minden porcikám csonttá fagyjon, minthogy elengedjem azokat a csontos kezeit... de aztán visszaültünk dumálni. Amikor indult és fölkeltünk, a lépcsőtől az ajtóig egymást átkarolva mentünk, és talán akkor kellett volna megcsókolnom, vagy én nem tudom, de végülis nem csináltam semmit. Viszont kibökte, hogy majd ha nem lesz ilyen fáradt, és kevésbé fog fázni, kérdezni fog valamit. Na, nekem több se kellett, nyúztam, hogy de kérdezze most. De nem, de nem, de nem. Viccesen megkérdeztem, hogy élvezi-e, hogy szívat, rávágta hogy igen, és tudom, hogy komolyan mondta. Na, fordított helyzetben én is élvezném, kár tagadni... :D Aztán végül sikerült meggyőznöm... arra volt kíváncsi, hogy akarok-e tőle valamit komolyabban, mert vagy egy olyan érzése. Kb. megsemmisültem. Annyit tudtam eldadogni, hogy ezen még igazából nem gondolkodtam... na persze... minden napom minden percét duplán kitölti ez a kérdés... illetve a válasz, hogy mi lenne, ha... még annyit hozzátettem neki, hogy számítana-e... azt mondta, hogy nem tudja. Na bumm. Mindegy, több, mint a semmi. De mégis egy ilyenre mit lehet mondani? Hogy igen, baszkikám, mert szeretlek, mert nélküled üres árnyéknak érzem magam, és ha nem veled élem le az életem, akkor semmi értelme az egésznek? Oké, mondhattam volna... de szerintem akkor kocsiba be, és padlógázzal Sióagárdig, ahol jól kiröhögött volna... vagy nem tudom. Mert amikor Tekében voltunk, akkor osztotta, hogy régen először én szakítottam, aztán ő, most újra rajtam lenne a sor, és erre azt feleltem, hogy ha még egyszer összejönnénk, nem lennék olyan hülye, hogy elhagyom. Furcsa volt ezt az ő szájából hallani. De basszus, erre nem is emlékeztem... ciki volt, na. Aztán persze beugrott, hogy igen, kint, amikor kávéztunk... de nem mondtam már rá semmit. Annyiban maradtunk végül, hogy majd gondolkodunk rajta. Ja, a slussz poén: megtudtam, hogy hol volt, amikor egész hétvégén ki volt kapcsolva. Hát esküvőn. A volt menyasszonyáén. Aki terhes. Nem tőle. Mi kell még? :D Nyuszuval ismét meghánytuk-vetettük az élet ügyes-bajos dolgait... mi lenne velem nélküled? :D (K)

Tudom, hogy nem kéne foglalkoznom vele, de akkor is idegesít... vagy csak szerintem bunkóság, ha egy srác olyat ír ki msn-re a barátnőjének célozva, amit nem is olyan régen még az exének írt sms-ben? De szóról szóra ugyanazt... egy dalszövegrészlet... szerintem tirpákság.

Ma, vagyis már tegnap este Tekébe mentünk Nyuszuékkal. Addig semmi gond nem volt, amíg a pia meg nem ártott (már magamhoz tértem). Aztán előjöttek az emlékek a legutóbbi ottlétem óta. Például amikor a nemdohányzóban a combomon ültél, és úgy fogtam a derekad, mintha az az érintés az életet pumpálná belém... na persze, az úgy is volt. Vagy amikor kint annyi idő után először megcsókoltál. Ránéztem a padra, és minden pici érintésed, minden halk szavad eszembe jutott. És az illatod is, a szemeid csillogása is, és az is, hogy milyen jó volt ott akkor veled. És hogy átkaroltál, meg hogy hazafelé is hozzám bújtál. És hogy mennyire vártam már mindezt. És hogy mennyit kell még újra várnom rájuk. De várok, mert tudom hogy bekövetkezik. Ha máskor nem, hát szilveszterkor. Ha most itt lennél, talán el merném mondani neked, hogy régen elvitted a lelkem felét, és azóta is nálad van, de mivel nem tudod visszaadni, csak akkor lehet újra a másik felével, ha velem vagy. Akárhogy. Arra a kis időre, amit veled töltök, szabadnak és boldognak érzem magam, minden gondom elmerül a végtelenbe, csak arra tudok figyelni, hogy mennyire jó lenne a hajaddal babrálni, téged átölelni, félelem nélkül elmondani hogy szeretlek, úgy, hogy utána ne rettegjek a végeredménytől... Istenem, milyen sokat kérek! Ez önzés, tudom jól, de az vesse rám a legelső követ, aki a szerelemben ilyen szempontból önzetlen! Aki őszintén inkább látná szerelmélt boldogan mással, mint darabokban, vérbe fagyva! Aki nem ölné meg őt és aztán saját magát! Nem jó ez így, még nem. Ha nem tudnám, hogy egyszer újra a tiéd leszek, komolyan nyugtalan lennék. De visszatér még az én időm, hiszem, tudom, és bármennyit várok rá, ha kell. Szeretlek, baszod!

Ma, amikor jöttem hazafelé, sütött a Nap, és szikrázott a hó. Csodaszép volt. Eszembe juttatott pár dolgot, sőt, pár jó dolgot, amik a héten történtek velem, és egy csapásra boldog lettem (hogy most is eszem a kefét, mert Zoli ki van kapcsolva, az mellékes :D). Például:
- a vadiúj lila sálam,
- a vadiúj fekete csillag fülbevalóm,
- Cukkerbogyó (Emese osztálytársa, eddig kockáspulcsis-srác)... ma is beszéltünk... elengedtem a folyosón, ő megköszönte, én lenincsmiteztem,
- emeltmatek első része (magamtól is meg tudtam volna oldani a feladatot... legalábbis a nagyrészét :D),
- kávémeghívások,
- három könyv, amit sajna csak szenteste olvashatok,
- egyik kedvenc mesém ötszáz pénzért DVD-n (Hercegnő és a kobold),
- üvegezők az iskolában,
- az első hó,
- jófej ofő,
- barátaim sorsának többnyire pozitív alakulása,
- szabad hétvége. :)

Hülye vagyok. Illetve nem normális. Ezt Emese mondta rám tegnap, miután leizzadva és remegő lábakkal visszaértem suliba. De kezdjük az elején. Ugye hó van, és nálunk a Keriben sok idióta, na mi jön ebből? Igen, hócsatázás. A nagy játszma hevében betörött egy-két ablak, amiért én egy óra hosszat vigyorogtam. Megkérdeztem a portásnénit, hogy most mi lesz, aszonta már hívták az üvegeseket, nemsokára itt lesznek... az ám, csak nekem haza kellett jönnöm, át a szomszéd áltsuliba az ebédért, mindezt fél tizenkettőig... ami nem is lett volna gond, ha nem találtam volna ki, hogy márpedig én visszamegyek a suliba minden áron, és sietnem kellett. Szóval a csúszós járdán hóesésben captattam haza, négyesiskola, haza letenni kaját, vissza Keribe. Egyéni csúcsot állítottam föl beérésben. :) Két osztálytársammal, Tibivel és Renivel vártunk egy kicsit, és a hatás nem maradt el. Jöttek az üvegesek. És igen, váltottam vele pár szót... kiderült, hogy a hétvégén külföldön volt, összetört egy motort (WTF???), és hogy majd beszélünk. A barom fejemmel meg elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy mikor lesz az a valamikor, és hogy ráér-e most hétvégén... na mindegy, majd holnap fölhívom, tényleg. Imádkozzatok, szorítsatok... meg miegyéb. Elvileg amúgy ma is jöttek volna... talán jöttek is, csak megint remek óráim voltak... második és harmadik magyar, aztán két angol, amire jobb dolgom nem lévén bementem, majd egy újabb likas, és utána negyed háromtól fél négyig szünet nélkül emeltmatek. Jojóztak a szemeim a végére. De legalább itthon nem állt a bál, kivételesen.

Más: szilveszteri pénzeket ki mikor tudja beadni?

Ja, végre. Imádom a havat. De most még ez is kevés ahhoz, hogy jobb kedvem legyen. Reggel megjött a kézbesítési jelentés a Zolinak péntek este küldött sms-ről. Nagyon boldog voltam, persze azóta se válaszolt, tegyük föl, hogy nincs pénz a kártyáján. Vagy inkább hogy szarik rám. Ami csúnya dolog lenne. Hétvégén ugyanis egyedül leszek. Addig találkoznunk kell. Igen, megint ott tartok, hogy valami mondvacsinált indokkal, ami a szilveszter megerősítése lesz, fölhívom. Nem sms. A szó elszáll, az írásra nem jön válasz. Ne ragaszkodnék hozzá ennyire, mennyivel könnyebb lenne minden... suli is már nagyon fáraszt, heti két és fél óra tömény emelt matek... de muszáj, húzni kell az igát. Már megbántam, de nem léphetek vissza. Bizonyítanom kell, ha mást nem, akkor azt, hogy sík hülye vagyok. Mindjárt karácsony. Zolit szeretnék, díszdobozban, vagy anélkül, tökmindegy, csomagolás meg... mindegy. Valahogy úgy érzem, egyre távolabb kerülök a valós világtól, mintha megint csak egy ablakon keresztül nézném a saját életem, és hogy mit tervezek, az mindegy, mert nem úgy alakulnak a dolgok. Kicsúszott a kezemből az irányítás, minden összetörik vagy összeomlik. Abba, hogy mi lesz, ha Zolival tényleg nem jönnek össze a dolgok, rettegek belegondolni. Évek óta tudom, hogy lesz folytatása... nem sejtem... biztos vagyok benne. Talán csak idő kell neki. Amiből nekem nincs sok, reményeim szerint egy éven belül költözés lesz. Na persze, hozzá visszajönnék a világ végéről is. Most valahogy mindenkin nagy a nyomás, annak ellenére, hogy közelegnek az ünnepek. Minden barátomnak és barátnőmnek megvan a maga gondja, szakítás, átbaszás, halál, magány... jöhetne már valami, ami elfedi ezt a sok rosszat, és ha az el is tűnik, a nyomában valami új, valami jobb keletkezik, de addig is egy szép leplet terít a gonosz világra... mint a hó.

Nem jön holnap. :( Legalábbis gondolom. Ki van kapcsolva, küldtem neki sms-t, de még nem jött meg a kézbesítés... úgyhogy gondolom holnap nélküle lesz koncert. Ami nem ugyanaz, mintha ott lenne. Faszom... túlságosan vártam már ezt az egészet, túlságosan beleéltem magam, és most túlságosan nagyot fogok koppanni. Nem jó ez így. :(

Ez így igaz, sok dolgot nem értek. Most így belegondoltam, hogy mennyi mindent. Például magamat, elsősorban, naná. Felhívtam Zolit, még mindig nem tudja, hogy jön-e szombaton, mert sokmindentől függ, de holnap találkozhatunk. Mivel még mindig olyan a pofám a herpesz miatt, mint egy elcseszett szeder, azt hiszem, ezt most kihagyom. Nem igazán vagyok csúcsformában. De őt se értem, mikor egyszer még elég kétértelmű (együtt kéne aludnunk, stb.), máskor meg ez... bár mondjuk aki rajta kiigazodik, annak megszerzem a pszichológiai Nobel-díjat. A sulit se értem. Kedvenc igazgatónőnk kb. csomó órára bejön vagy be akar jönni hozzánk órát látogatni, a szeptemberben beadott kérvényemre még mindig nem kaptam választ, mint ahogy az osztály se arra, hogy cigizhetünk-e. Nem értem X barátnőmet, hogy mi lett vele mostanában; nem értem hogyan lehet egy állítólag nagy szerelmet elfelejteni egy hónap alatt; nem értem hogyhogy jövőre hatezer pénz lesz a Rockmaraton hetijegy, nem értem miért kellett bevállalnom az emelt matek érettségit (baszd meg Carlos, miattad!!!), annyi mindent nem értek... valaki magyarázza már el! És ha Zoli nem jön szombaton, asszem keresztet vethetek az egészre, ami köztünk lehetett volna. Bár hülyeség, mert volt rá elég időm, hogy megtegyem, mégse. Ma eszembe jutottak a Füzetek. Rajzok vannak bennük, néhol szövegtöredékek. Az után kezdtem gyártani őket, hogy megcsaltam. Először minden féltékenységről és a Másik iránti hiányról szól. Aztán a félelemről, hogy elveszítem. Utána az űrről, amit hagyott bennem. Valahol ezek a rajzok és betűk megszakadnak, már három éve elhagytam az utolsó Füzetet, amiben mondjuk alig volt valami, szóval nem akkora kár érte. De lehet hogy most indítok egy újat. Megint húzni kéne a vonalakat, ötösével. Szerintem ezek után ezzel is simán betelne.

Pár napig nem volt jó a blogol.hu, gondolom ezt mindenki észrevette, és ha valakinek van infója hogy ez pontosan miért is volt, legyen oly kedves, ossza má' meg velem! Előre is köszi! Egyébként nem nagyon történt semmi a hétvégén. Tesóm és Peti összejöttek ^^, Zoli felől azóta is kuss van, lehet hogy holnap este föl kéne hívnom... csak hogy mi van vele, jön-e Prosecturára, miért nem jön, mikor találkozunk legközelebb, miért nem akarja, miért üvölt velem, miért nyomja ki a telefont... na jó, talán nem kéne így hozzáállnom, de akkor is félek kissé. Nagy a tét, na. Az elkövetkezendő pár héttől függ minden. Szilveszteri tervek haladgatnak, bonyháidak nyaljanak sót! :D Suliban volt csak ez-az... pénteken szívatott Attila-Tö-KING, mindig engem talál meg, ha példát akar statuálni az osztálynak, hogy oda kéne figyelni. Igazából ugyanazt játszottuk, mint tavaly a mondatelemzésnél, csak most nem vigyorgott úgy, és ezért kevésbé támadt elolthatatlan vágyam képen csapni. Ma viszont jó lett egy töri feleletem és egy fizika dolgozatom, szóval összességében jó napot zárok így keriügyben. Holnap meg emeltmatek, csoportos. Szerdán egyéni. Carlos, naná. Mindkettő. Utálom hogy magáz és mindig Szilviának szólít. Bár egyszer volt, hogy egyszerűen leszilvizett. Az valahogy jobban bejött. Egyszer elmennék inni vele, megismerni magát az embert. De persze Zoltánpajtás mindennél előbbre való. Jönnie kell Prosecturára!!! Igen, holnap fölhívom. Faszom, hogy megint én rohanok utána. Hülye vagyok, csak nem forgok. Vagy várjak még? Mi a hóttak faszát tudok csinálni? Nem jó ez így...

Tegnap találkozunk, igen. Hét órán keresztül dumáltunk, fél hattól hajnali fél egyig. Mindenről, mint mindig. Múltról (erre még visszatérek), jövőről (erre is), életről, halálról, a kettő vegyítéséről, elmebajokról (visszatérő témánk, imádom), vallásról, iskolákról, kapcsolatokról. Nagyon szeretek vele beszélgetni, értelmes, érdekes, és ahogy mondja... összezárt fogak, semmibe révedő fekete szemek... vagy amikor mosolyog, vagy kisimít egy tincset az arcából, vagy elgondolkodik, vagy akármi... csodálatos. Szóba jött az a bizonyos szombat este is, hogy mi miért... azt mondta, hogy van egy módja annak, hogy kiderítsük, mennyiben befolyásolta a viselkedésünket az ivás... ez az lenne, hogy megint együtt töltünk egy estét, csak pia nélkül. Erre fülig érő vigyorral előadtam neki, hogy anyámék valamelyik hétvégén elég messze lesznek... és húgod? Oh, ő sosincs otthon szombat este. Mosoly. Azt mondta, főz majd valamit. Komolyan meghatódtam. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Ahogy kibontotta a haját, ahogy egy fél másodpercre átkarolt és kis őrültpalántának nevezett, ahogy a haját tépte tőlem (hülyítettük egymást), és ahogy fapofával előadta hogy valaki azt mondta neki hogy én még mindig szeretem őt. Na, ez volt az a pillanat, hogy "ezaljashazugság"-arcot akartam vágni, de csak "basszameglebuktam" lett belőle, legalábbis úgy éreztem. Azt is megvitattuk, hogy valahol a járás és a barátság között ingadozunk. Kegyetlen helyzet, de még élvezem. Rá érdemes várni. Vagy ha nem is, akkor is várni fogok. Szilveszterkor jön. Remélem Prosecturára is el tudom cibálni... nélküle semmi értelme. Úgy... semminek. Visszaestem ugyanoda, ahol évekkel ezelőtt voltam, de mostmár talán nem a sűrű sötét reménytelenség vesz körbe, ismét kinyújtja felém a kezét a Talán, és most már csak várok, és remélek, és csodálok, és gyönyörködök benne, és le fogom szedni a falról a rajzot, amin a lángokban álló Sióagárdot nézem, kezemben egy benzineskannával. Egyszer el akarom majd mondani neki hogy mit jelent ő nekem, de még nem mostanában, már csak azért is, mert ha így lenne, mire összeinnék annyi bátorságot, már rég alkoholmérgezést kapnék. Az egyetlen, akivel tudnék élni, és az egyetlen, aki nélkül nem.