Ma úgy egész jó napom volt. :) Délelőtt elég laza-de-padhoz-odafagyós suli, jeges vécékkel. Eskü, lefényképeztem! Újabb beszélgetés Cukkerbogyóval... a horgászatról volt szó, mondta, hogy gilisztával fogott kárászt, kérdeztem hogy hol, és mondta, hogy a Kaposon. Azholafaszombavan? :D Na mindegy. Suli után végre lefénymásoltam pár fizika tételt, hogy a szünetben örömködhessenek a faktosok, itthon némi lazulás, ebéd szüleimmel... ilyenre már régen volt példa. Eddig nem is tudtam, hogy hiányzik. Később találka Zolival... na igen. Az egyik szemem nevet, a másik pislog. Mondta, hogy nem marad bent sokáig, oké, meg is értem, elvégre hideg van. Sétálgattunk egy kicsit, aztán beültünk a lépcsőházunkba. Reménykedtem benne, hogy majd felrémlik neki pár régi emlék egy bizonyos szilveszterről, amikor szintén egy jéghideg lépcsőházban ücsörögtünk, és a család volt a téma... igazából fogalmam sincs, hogy megfordult-e a fejében. Egyszer kimentünk cigizni, és amikor visszamentünk, direkt jó látványosan tördeltem a kezeim, hogy hú, mennyire fáznak... és volt oly kedves, megmelegítette nekem... inkább hagytam volna, hogy minden porcikám csonttá fagyjon, minthogy elengedjem azokat a csontos kezeit... de aztán visszaültünk dumálni. Amikor indult és fölkeltünk, a lépcsőtől az ajtóig egymást átkarolva mentünk, és talán akkor kellett volna megcsókolnom, vagy én nem tudom, de végülis nem csináltam semmit. Viszont kibökte, hogy majd ha nem lesz ilyen fáradt, és kevésbé fog fázni, kérdezni fog valamit. Na, nekem több se kellett, nyúztam, hogy de kérdezze most. De nem, de nem, de nem. Viccesen megkérdeztem, hogy élvezi-e, hogy szívat, rávágta hogy igen, és tudom, hogy komolyan mondta. Na, fordított helyzetben én is élvezném, kár tagadni... :D Aztán végül sikerült meggyőznöm... arra volt kíváncsi, hogy akarok-e tőle valamit komolyabban, mert vagy egy olyan érzése. Kb. megsemmisültem. Annyit tudtam eldadogni, hogy ezen még igazából nem gondolkodtam... na persze... minden napom minden percét duplán kitölti ez a kérdés... illetve a válasz, hogy mi lenne, ha... még annyit hozzátettem neki, hogy számítana-e... azt mondta, hogy nem tudja. Na bumm. Mindegy, több, mint a semmi. De mégis egy ilyenre mit lehet mondani? Hogy igen, baszkikám, mert szeretlek, mert nélküled üres árnyéknak érzem magam, és ha nem veled élem le az életem, akkor semmi értelme az egésznek? Oké, mondhattam volna... de szerintem akkor kocsiba be, és padlógázzal Sióagárdig, ahol jól kiröhögött volna... vagy nem tudom. Mert amikor Tekében voltunk, akkor osztotta, hogy régen először én szakítottam, aztán ő, most újra rajtam lenne a sor, és erre azt feleltem, hogy ha még egyszer összejönnénk, nem lennék olyan hülye, hogy elhagyom. Furcsa volt ezt az ő szájából hallani. De basszus, erre nem is emlékeztem... ciki volt, na. Aztán persze beugrott, hogy igen, kint, amikor kávéztunk... de nem mondtam már rá semmit. Annyiban maradtunk végül, hogy majd gondolkodunk rajta. Ja, a slussz poén: megtudtam, hogy hol volt, amikor egész hétvégén ki volt kapcsolva. Hát esküvőn. A volt menyasszonyáén. Aki terhes. Nem tőle. Mi kell még? :D Nyuszuval ismét meghánytuk-vetettük az élet ügyes-bajos dolgait... mi lenne velem nélküled? :D (K)