Ja, végre. Imádom a havat. De most még ez is kevés ahhoz, hogy jobb kedvem legyen. Reggel megjött a kézbesítési jelentés a Zolinak péntek este küldött sms-ről. Nagyon boldog voltam, persze azóta se válaszolt, tegyük föl, hogy nincs pénz a kártyáján. Vagy inkább hogy szarik rám. Ami csúnya dolog lenne. Hétvégén ugyanis egyedül leszek. Addig találkoznunk kell. Igen, megint ott tartok, hogy valami mondvacsinált indokkal, ami a szilveszter megerősítése lesz, fölhívom. Nem sms. A szó elszáll, az írásra nem jön válasz. Ne ragaszkodnék hozzá ennyire, mennyivel könnyebb lenne minden... suli is már nagyon fáraszt, heti két és fél óra tömény emelt matek... de muszáj, húzni kell az igát. Már megbántam, de nem léphetek vissza. Bizonyítanom kell, ha mást nem, akkor azt, hogy sík hülye vagyok. Mindjárt karácsony. Zolit szeretnék, díszdobozban, vagy anélkül, tökmindegy, csomagolás meg... mindegy. Valahogy úgy érzem, egyre távolabb kerülök a valós világtól, mintha megint csak egy ablakon keresztül nézném a saját életem, és hogy mit tervezek, az mindegy, mert nem úgy alakulnak a dolgok. Kicsúszott a kezemből az irányítás, minden összetörik vagy összeomlik. Abba, hogy mi lesz, ha Zolival tényleg nem jönnek össze a dolgok, rettegek belegondolni. Évek óta tudom, hogy lesz folytatása... nem sejtem... biztos vagyok benne. Talán csak idő kell neki. Amiből nekem nincs sok, reményeim szerint egy éven belül költözés lesz. Na persze, hozzá visszajönnék a világ végéről is. Most valahogy mindenkin nagy a nyomás, annak ellenére, hogy közelegnek az ünnepek. Minden barátomnak és barátnőmnek megvan a maga gondja, szakítás, átbaszás, halál, magány... jöhetne már valami, ami elfedi ezt a sok rosszat, és ha az el is tűnik, a nyomában valami új, valami jobb keletkezik, de addig is egy szép leplet terít a gonosz világra... mint a hó.