PatkányBlog

Ez így van! Rájöttem, hogy valamit tenni kell, mert ahogy mondani szoktam, a tett halála a tökölődés, és ezzel a nagy slunggal iwiw-en létrehoztam a Pollen Ifjúsági Rockfesztivál 2010. nevű klubot, facebook-on pedig a csoportot. Tettem mindezt azért, hogy összegyűjtsem azokat az embereket, akik eljönnének, eljöttek volna Pollenre, befizették volna a belépőt, fogyasztottak volna (valamennyit), egyszóval akikért érdemes lenne megrendezni ezt a fesztivált. Mert idén tutira többen lennénk, mint tavaly, elvégre az egész tizedike, tehát fizetésnap után van. Nincs vele egyidőben egy fesztivál se, csak a Sziget, ami mint tudjuk nem a Pollenes célközönségre utazik. :D Ja, és idén a rokkkmaraton is olcsóbb volt, tehát maradt pénz Pollenre, mert ugye maradt?! :D És a nyár nem nyár Pollen nélkül, ha most elmarad, lehet hogy már soha többé nem kerül megrendezésre, tehát csatlakozzatok lécc a klubhoz és a csoporthoz, és szóljatok barátaitoknak, haverjaitoknak, szüleiteknek, tesóitoknak, ellenségeiteknek is, hogy ne vesszen el ez a remekjó fesztivál! Előre is nagyon köszi!

Nem baszakodok: elmarad idén a Pollen Ifjúsági Rockfesztivál. Igen, az a Pollen, amire egész évben várok, amit nagyobb izgalom előz meg mint a szülinapomat és a karácsonyt, ahol olyan arcokkal találkozok, akiket csak ott, évente egyszer láthatok, régi barátok, új ismerősök, és idén ezt benéztem. Meg kell ölnöm érte valakit, próbálok rájönni, hogy ki vagy kik lehetnek a felelősök, a másik felem nyugtat, hogy lazulj el, Szilvi, bepótoljátok, és már ki is körvonalazódott bennem egy sötétvölgyi sátrazás, de az nem ugyanaaaaz! De azért ehhez mit szólnátok?

Tegnap este sokminden előjött. Csak mi voltunk ketten, a fojtogató meleg, és a sűrű sötétség. Életemben először mertem elmondani neki, hogy mi nyomja a szívem. Meghallgatott, megértett, igazat adott, és ami a legfontosabb: bocsánatot kért. Hajnali kettőig beszélgettünk, visszamentünk a megismerkedésünkig, szóba jött az első járásunk, aztán a második, majd a szakítás, és az újra egymásra találás. Érdekes, mert azt mondta, hogy azt a szakítást megbánta. Nem akartam hinni a füleimnek. A tévedhetetlen Zoltán megbánta, hogy elhagyott engem. Morbid elégedettségérzet lett úrrá rajtam, és a megnyugvás, hogy akkor most nem fogja eljátszani. Ha belegondolok, az elmúlt egy-két hétben sokkal többször mondta hogy (nagyon) szeret, mint előtte. Ja, és megkérdeztem, mit kapok szülinapomra. :D Kedden együtt elmegyünk, és kiválasztok valamit, legalábbis ez lett beígérve, és fogjam nyugodtan szaván, és el se tudom képzelni, mennyire szégyelli magát emiatt, meg ecet... tisztának érzem a lelkem és az elmém, boldog vagyok. :)
Ja, és rájöttem, hogy valakinek én is tartozom egy bocsikéréssel.

Elolvasva az előző bejegyzéshez írott kommentárjaitokat, elgondolkodtam kissé. Ennyire tragikus lenne minden? Akkor bocsánat. Bocsánat, hogy nem a csodaszép, vékony, hosszú szőke hajú Szandi vagyok, bocsánat hogy nem vinnyogok hogy gyere el velem diszkóba, bocsánat hogy nem csallak meg, bocsánat, hogy nem sipákolok minden kis szarért, bocsánat, hogy egy kurva kukkot nem szólok, ha megbántasz vagy ha a maradék önbecsülésemtől is megfosztasz, és főleg ezer bocsánat hogy valószínűleg csak a városból megyek el, nem az országból, így nem hagylak teljesen magadra a legnagyobb szarban úgy, ahogy azt te csináltad velem, és amit a mai napig nem tudtam megbocsátani! Ja persze, te nem kértél bocsánatot soha. Mert te megteheted. Mert én biza' vagyok olyan hülye, hogy várok rád, kitartok, de meddig?

"Mire elfelejtenélek, jelenj meg újra,
És csinálj úgy, mintha rajtam múlna
Minden. Mondd, hogy nem tudsz nélkülem élni,
És én hagylak majd beszélni.
Sírj egy kicsit, hogy megbocsássak,
Hogy én is mindent másként lássak,
Engedd, hogy amit tudok, elvegyek,
Felejts el, hogy elfelejthesselek!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba... engedj el!!!"

...arról, hogy tényleg ezt akartam-e? Erre vágytam? Ezért küzdöttem, ezért tűrtem, bőgtem, ezért adtam föl csomó mindent? Igen, ezért. De nem is ez a legnagyobb kérdés, hanem hogy megérte-e? Azt hittem, hogy ha visszakapom, akkor enyém a világ a diófáig, aztán némiképp pofára estem. Nem azt kaptam vissza, amit elvettek tőlem. Abból egy test maradt meg, egy szép váz. Ennyire felszínes lennék? Valahogy nem tudom elhinni neki, hogy szeret. És félek. Hogy egyszercsak meggondolja magát, és majd megint jön az sms, hogy konyec. Hogy visszalök abba a Pokolba. Hogy lehet valakibe kétszer beleszeretni, mindezt több év különbséggel, úgy, hogy a kettő között gyűrűs menyasszonya van az embernek? Ezt magyarázza el nekem valaki. Hogy minden más fontosabb, előbbre való, aztán valahol a sor vége felé ott vagyok én, kitárt karral, hogy most akkor mi a tosz van? Talán túl sokat vagyunk együtt. Csak felejteni nem tudnám. Asszem valamikor nagyon berúgok. Úgy istenigazából, hányásig. Akkor, amíg még tudok gondolkodni, egész jó ötleteim vannak. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi lesz velünk, ha fősulira megyek, és lehet, hogy nem tudok minden hétvégén hazajönni, csak annyit mondott, hogy nem tudja. Talán nagyravágyó vagyok, de valami olyasmit szerettem volna hallani, hogy semmi gond, együtt maradunk, vagy legalább azt, hogy szeretjük egymást, kibírjuk. Ja, persze. Hülye vagyok. A kedves kis szandikájára tudott (volna?) várni hosszú hónapokig, vagy a jó Isten tudja meddig, de rám persze nem... végülis ki is vagyok én? Hol vagyok az értékrendjében? Mit akar tőlem? Vagy én akarok túl sokat? Néha menekülnék innen messze, és az arcába, abba a gyönyörű arcába ordítanám, hogy nincs szükségem rá, és soha többé nem akarom látni, és hogy ő az egyik legnagyobb csalódásom, de tudom, hogy rövid időn belül visszajönnék, és a vállára borulva zokognék, hogy képtelen vagyok nélküle élni, és ha kell, sutba dobom az álmaimat, és lesz ami lesz, szarok rá, csak ne kelljen még egyszer átélnem. De én is hülye vagyok, hülyébb mint a sokéves átlag. Ha megkérdezi, hogy mi a bajom, miért mondom mosolyogva, hogy semmi? Gyökér, gyökér, gyökér Szilvi!

Na, ezeket azért most jólesett kiírni magamból. :)

A múlt héten úgy igazából nem sok dolog történt. Csajokkal lógtam, meg Zoltánoztam, tanulgattam, várakoztam, csinálgattam a dolgaimat, elküldtem postán amiket még kellett, és most várok. Szombaton volt jó, megejtettük a hurráSzilviketénylegleérettségizett-családiebédizét. Viccesen kezdődött, mikor Zoltán megérkezett, édesanyám véletlenül legáborozta. Úgy egy percig szólni se tudtam, Zoli mosolygott (szerinte nem gáz, szerintem sem, csak epic fail), anyám zavarba jött. Aztán megérkezgettek szépen lassacskán a rokonok, pénz, kaja, dínom-dánom, este meg lementünk a piactérre (immár a femöli nélkül, persze), és az eszünköt követte az iszunk. Vettünk Kalinka Szamovárt is, és bevallom, valahogy jobbra emlékeztem, de nem volt az rossz! :) Voltak nevetések, punnyadások, üvegezések, különcködések, beszélgetések, szóval úgy minden. Olyan fél kettő körül elkezdtem fáradni, ezért Tantit hazavittük, dumáltunk vele még egy keveset, aztán elindultunk Sióagárdra. Pár pillanatos öröm: beszaladtunk a benzinkútra, mert kellett vennem cigit, és bent a Cure-tól szólt a Lovesong. Imádom azt a számot, és most hallottam először, hogy leadták volna rádióban. Na de sebaj. Még itthon fölkaptuk az anycim által csomagolt sütit meg egy DVD-t, és uzsgyi! Náluk majdnem reggelig beszélgettünk, tegnap meg... igazából csak döglöttünk, filmeztünk, láthattam a Dzsungel könyve orosz verzióját, hát halál aranyos! :D Forma1-et is néztünk, meg a hatvanadik percnél elkaptam a foci VB döntőjét, és bár alapállapotban lúdbőrzik a hátam a labdarúgástól, erre akkor is kíváncsi voltam. :) Igazából sokat agyaltam a hétvégén, vagyis inkább úgy a múlt hét második felében. Tényleg ő az igazi? Ezt akarom? Aztán persze rájöttem a válaszokra, és arra is, hogy úgyis mindent ezerszer fogok még máshogy gondolni, csak mindkettőnkből kiveszett valami az elmúlt évek alatt. Hiányzik az újdonság varázsa, de ezt valahogy pótolni tudja egyfajta megszokottság. Mindegy. Szeret, szeretem. Mondjuk az enyhe fail, hogy szülinapomra (még) nem kaptam semmit, de úgyis kierőszakolok valamit, nem hagyom ennyiben. Sajnos (?) már nem vagyok annyira elfogult. Oké, a hibáit eddig is láttam, és tudom, hogy hozzá tartoznak. Ja, és már csak tíz nap, és kiderül, hova megyek, megyünk tovább! :)

Na, idén is megjártuk Horvátországot. :) Ugyanott voltunk, ugyanúgy jött velünk Iza, még a helyzet is majdnem az volt, mint tavaly. Akkor ugyanis, talán páran emlékeztek, az én akkori barátom ütötte meg őt, idén az ő akkori barátja ütötte meg Tesómat. Tavaly mikor hazaértünk, Iza és az akkori barátja szakítottak. Hát, tegnap beszéltem Zolival telefonon, de nem tűnt úgy, mintha válni akarna... legalábbis a "jó hallani a hangod" nem erre utal. :) Szóval ja. A víz kellemes, átlátszó, a kilátás gyönyörű, a pasik észbontóak (főleg egy mixerfiú, akit távolról csodálhattunk csak, mert szerintem egy általa kevert piát öten együtt se tudnánk kifizetni; de volt egy másik srác a strandon, akin még jólesett legeltetni a szemünket, őt elneveztük Szlavovics Hercegnek, és idén nem volt Igor), az árak magasak, Trogir pedig még mindig elbűvöl. Mi nem ott voltunk, hanem tőle kb. négy kilométerre egy kis faluban, de az is imádnivaló. :) Összességében véve nagyon jó volt. :) Csak annyi negatívum volt benne, hogy nem tudtam egyedül lenni, de hát kibírtam. Azért jó újra itthon. :) Képek majd myvipen meg iwiwen, talán facebookon is. Ééés elsején voltunk fél évesek Zolival. ^^ Totális rekord. :) Meg elkezdtem csinálni a jogsit, tanulom a KRESZ-t. :)

Ja, ki jön Pollenre?

Címlapos lett az egyik versem egy irodalmi portálon, úgyhogy most dagad a májam, örül a fejem... vagy örül a májam és dagad a fejem? Leszarom, végre egy kis elismerés! ^^ Tudtam, hogy jó múzsát választottam, köszi Cica! :)

Néha ilyen is kell, meg egyébként is, a nyári szünet még uncsi. :) Előzmény: Zita olyan kaját csinált, amit imádok, csakhogy messze voltunk egymástól...

Zita: küldök fénypostán:D nyisd ki az ablakotXDXDXD
Én: Fölösleges, jóban vagyok az üvegesekkel! xD

A protekcionizmus csodái. :) Nemsokára sütök pizzát.

Még mindig basz szét a szeretet. Komolyan mondom, kezdek félni, hogy megfulladok. Aztakurva. Ennyire ne rajongj értem bazmeg! Oké, tudom, hogy szeret, meg én is őt, de... bár szerintem megint csak hisztizek. Szokásom. És utálom is magamban. BRŰŰŰ!!! De azért kezdenek néha kétségeim támadni affelől, hogy tényleg ő lenne az igazi. Bár négy és fél év az örökkévalóságból... a satnya 22 évemből... ehhh, faszom, szeretem és kész! :D Őt nem lehet nem szeretni.