...arról, hogy tényleg ezt akartam-e? Erre vágytam? Ezért küzdöttem, ezért tűrtem, bőgtem, ezért adtam föl csomó mindent? Igen, ezért. De nem is ez a legnagyobb kérdés, hanem hogy megérte-e? Azt hittem, hogy ha visszakapom, akkor enyém a világ a diófáig, aztán némiképp pofára estem. Nem azt kaptam vissza, amit elvettek tőlem. Abból egy test maradt meg, egy szép váz. Ennyire felszínes lennék? Valahogy nem tudom elhinni neki, hogy szeret. És félek. Hogy egyszercsak meggondolja magát, és majd megint jön az sms, hogy konyec. Hogy visszalök abba a Pokolba. Hogy lehet valakibe kétszer beleszeretni, mindezt több év különbséggel, úgy, hogy a kettő között gyűrűs menyasszonya van az embernek? Ezt magyarázza el nekem valaki. Hogy minden más fontosabb, előbbre való, aztán valahol a sor vége felé ott vagyok én, kitárt karral, hogy most akkor mi a tosz van? Talán túl sokat vagyunk együtt. Csak felejteni nem tudnám. Asszem valamikor nagyon berúgok. Úgy istenigazából, hányásig. Akkor, amíg még tudok gondolkodni, egész jó ötleteim vannak. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi lesz velünk, ha fősulira megyek, és lehet, hogy nem tudok minden hétvégén hazajönni, csak annyit mondott, hogy nem tudja. Talán nagyravágyó vagyok, de valami olyasmit szerettem volna hallani, hogy semmi gond, együtt maradunk, vagy legalább azt, hogy szeretjük egymást, kibírjuk. Ja, persze. Hülye vagyok. A kedves kis szandikájára tudott (volna?) várni hosszú hónapokig, vagy a jó Isten tudja meddig, de rám persze nem... végülis ki is vagyok én? Hol vagyok az értékrendjében? Mit akar tőlem? Vagy én akarok túl sokat? Néha menekülnék innen messze, és az arcába, abba a gyönyörű arcába ordítanám, hogy nincs szükségem rá, és soha többé nem akarom látni, és hogy ő az egyik legnagyobb csalódásom, de tudom, hogy rövid időn belül visszajönnék, és a vállára borulva zokognék, hogy képtelen vagyok nélküle élni, és ha kell, sutba dobom az álmaimat, és lesz ami lesz, szarok rá, csak ne kelljen még egyszer átélnem. De én is hülye vagyok, hülyébb mint a sokéves átlag. Ha megkérdezi, hogy mi a bajom, miért mondom mosolyogva, hogy semmi? Gyökér, gyökér, gyökér Szilvi!

Na, ezeket azért most jólesett kiírni magamból. :)