Elolvasva az előző bejegyzéshez írott kommentárjaitokat, elgondolkodtam kissé. Ennyire tragikus lenne minden? Akkor bocsánat. Bocsánat, hogy nem a csodaszép, vékony, hosszú szőke hajú Szandi vagyok, bocsánat hogy nem vinnyogok hogy gyere el velem diszkóba, bocsánat hogy nem csallak meg, bocsánat, hogy nem sipákolok minden kis szarért, bocsánat, hogy egy kurva kukkot nem szólok, ha megbántasz vagy ha a maradék önbecsülésemtől is megfosztasz, és főleg ezer bocsánat hogy valószínűleg csak a városból megyek el, nem az országból, így nem hagylak teljesen magadra a legnagyobb szarban úgy, ahogy azt te csináltad velem, és amit a mai napig nem tudtam megbocsátani! Ja persze, te nem kértél bocsánatot soha. Mert te megteheted. Mert én biza' vagyok olyan hülye, hogy várok rád, kitartok, de meddig?

"Mire elfelejtenélek, jelenj meg újra,
És csinálj úgy, mintha rajtam múlna
Minden. Mondd, hogy nem tudsz nélkülem élni,
És én hagylak majd beszélni.
Sírj egy kicsit, hogy megbocsássak,
Hogy én is mindent másként lássak,
Engedd, hogy amit tudok, elvegyek,
Felejts el, hogy elfelejthesselek!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba... engedj el!!!"