Tegnap este sokminden előjött. Csak mi voltunk ketten, a fojtogató meleg, és a sűrű sötétség. Életemben először mertem elmondani neki, hogy mi nyomja a szívem. Meghallgatott, megértett, igazat adott, és ami a legfontosabb: bocsánatot kért. Hajnali kettőig beszélgettünk, visszamentünk a megismerkedésünkig, szóba jött az első járásunk, aztán a második, majd a szakítás, és az újra egymásra találás. Érdekes, mert azt mondta, hogy azt a szakítást megbánta. Nem akartam hinni a füleimnek. A tévedhetetlen Zoltán megbánta, hogy elhagyott engem. Morbid elégedettségérzet lett úrrá rajtam, és a megnyugvás, hogy akkor most nem fogja eljátszani. Ha belegondolok, az elmúlt egy-két hétben sokkal többször mondta hogy (nagyon) szeret, mint előtte. Ja, és megkérdeztem, mit kapok szülinapomra. :D Kedden együtt elmegyünk, és kiválasztok valamit, legalábbis ez lett beígérve, és fogjam nyugodtan szaván, és el se tudom képzelni, mennyire szégyelli magát emiatt, meg ecet... tisztának érzem a lelkem és az elmém, boldog vagyok. :)
Ja, és rájöttem, hogy valakinek én is tartozom egy bocsikéréssel.