PatkányBlog

Persze, senki nem gondolta volna. Én a legkevésbé. No de haladjunk szépen sorjában, mindent kiírva, őszintén. Talán azzal kezdeném, hogy igen, bele voltam esve B-be. Eléggé bele voltam esve. A modorába, a humorába, az okosságába, a tájszólásába. Természetesen full plátói és viszonzatlan volt az egész. Amikor március végén otthagyta a céget, elég vidám voltam, mert noha egyébként tényleg jóban voltunk, az utolsó néhány hétben már annyira ignorált, hogy többen kérdezték, hogy min vesztünk össze. Semmin, tojik rám, én meg nem fogok utána szaladgálni, miért is tenném? Aztán az utolsó hetén beszéltem vele erről, állítása szerint semmi baja velem, csak azért került, mert azt hitte, én is kerülöm, és nem akart kellemetlenkedni. Szóval ezt tisztáztuk. Utána kinyitott a világ, elhívott piálni, és májusban pocsolyarészegen felfedtem, hogy eléggé odavoltam érte. Beleivott a sörömbe, beleszívott a cigimbe (nem, nem dohányzik), majd három perc révedés után kijelentette, hogy nem működne. Ezzel kénytelen voltam egyetérteni, ő jobbra, én balra, távesz. Valahol nagy kő esett le a szívemről, tudtam, hogy jobb ez így, vissza akartam találni D-hez, régebben más kapcsán beszélgettünk is erről B-vel, hogy azért egy több éves kapcsolatot nem baszik ki az ember az ablakon holmi belezúgásért.
Gondoltam én.
D. elkezdett egyre inkább kimaradozni, folyton a gödi csapattal lógott, és eleinte tényleg örültem is, hogy van saját társasága úgy, ahogy nekem pld. a kollégáim. Szerintem ez kell. Főleg hogy eléggé be volt fordulva, és állítása szerint én nem segítettem rajta, de egy másik csaj igen. Lelke rajta. Aztán júliusban egy Auróra koncert után elég sokat beszélgettem Zitával, és ő hívta föl rá a figyelmem külsősként, hogy lehetnék tényleg előzékenyebb és kedvesebb D-vel. Igazat adtam neki, és megfogadtam, hogy jobban odateszem magam. Fasz se gondolta volna, hogy épp azon az éjszakán, talán épp a beszélgetésünk alatt hozatott meg egy olyan döntés, ami a valagára csapott ennek az egésznek. D. aznap este nem jött haza, mert állítólag a másik csajt kellett kórházba vinnie. Ezt, mint ahogy azóta mást se, nem hiszem el. Akkor még nyilván semmi okom nem volt kételkedni, de aztán a dolgok napról napra rosszabbra fordultak, a végén már haza se jött. Csak szakítani. Három napig bőgtem (oké, kettő), nem mertem elmondani a családomnak, a barátaimnak, a kollégáim előtt nem tudtam titkolni, és ha száz évig fogok élni, akkor se fogom elfelejteni nekik azt a hihhhetetlen mennyiségű szeretetet és törődést, amit kaptam. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna. Egyelőre csak ahhoz akartam tartani magam, hogy reggel fölkelek, rendbe szedem magam, bemegyek dolgozni, és a szart is kihajtom magamból. Elkezdtünk edzeni járni is, azt is nagyon megszerettem. Fogalmam se volt, mikorra leszek ismét jól. Úgy igazán jól. Hát, nem egészen tíz nap kellett hozzá, amin magam is megdöbbentem, de gondoltam akkor oké. :)
Aztán nyakamba zúdult a fekete leves.
Kiderült, hogy D. a szakításunk előtt már megcsalt, erre cáfolhatatlan bizonyítékaim is vannak. Ezt megtudni ezerszer jobban mellbe vágott, mint az, hogy elhagyott. Hat kibaszott évig papolt nekem a hűségről, meg hogy merre mehetek, ha megcsalom, B-nek soha még csak a kezét se próbáltam megfogni, másnak pedig pláne nem, mert tudtam, hogy mihez tartsam magam. Erre ez itt olyan üzenetváltásokat produkált a másik csajjal, hogy a pofám tőből leszakadt. Hangsúlyozom: még a válásunk előtt. Először nem pucsítottam ki, hogy mindent tudok, kíváncsi voltam, hogy ha direkt rákérdezek, beismeri-e. Tagadott. Végig. Ez volt a második nagy pofon, hogy ő engem hülyének néz. Kurvanagy lelki erő kellett hozzá, hogy ne üssem meg. Ült mellettem a nyomorult kanapén, és sorolta, hogy ő még mindig nem tud más nőre nézni, hogy még mindig párkapcsolatban érzi magát, és hogy ez a másik csaj totál friendzoned, én pedig csak néztem az ablakot, hallgattam, és ha valaki akkor a kezembe ad egy kést, gondolkodás nélkül belenyomom abba a jegyességszédelgő oldalába, mint egy disznónak. Ami még fontos lesz a későbbiekben, hogy azon a hétvégén, amikor ez kiderült, de még szombaton regisztráltam Tinderre. De erről majd később. Szóval folyamatosan hazudott, az én szüleimtől kapott kocsival vitte a csajt nyaralni, mondjuk legalább a szakítás után (legalábbis amiről tudok), de erről is hazudott, Istenem, olyan sokat hazudott, annyi mindenről hazudott... a közös barátaink barátaim szintén el voltak hűlve, nem is hittek a fülüknek, némelyiknek meg kellett mutatnom a képeket, a hangfelvételeket, amikkel alá tudtam támasztani, hogy nem őrültem meg, D-nek ment el az esze teljesen. Ebben a pillanatban küldött egy nagyon kedves barátom egy képet a másik csajról azzal a szöveggel, hogy úgy néz ki, mint egy tizenéves, dagi rocker srác. Mivel a csaj csoporttársam volt az egyetemen, konkrétan tudom, hogy tényleg. :D Oké, én se vagyok egy matyóhímzés, főleg amióta tavaly május óta majdnem ötven kilót fogytam, de igazság szerint kurvajól nézek ki, kurvajól is érzem magam. Szóval mindenki teljesen elhűlt, a szüleimnek nem is mondtam el mindent, csak nagy vonalakban, és hogy D. félrekúrt, ezt is csak azért, mert mivel nagyon szerették, nem akartam, hogy azt higgyék, hogy esetleg ez is az én bokazárási pánikjaim miatt ment tönkre. Ja, a dolog pikantériája volt külön, hogy a csajjal szépen kibeszélték a szexuális életünket is. Néhol picit hazudott, de igazából a történtek után ennyi már igazán belefért. Ezen már csak nevettem, a többiek is.
A Tinderre regisztrálásom után öt nappal kezdtem beszélgetni Új Sráccal. Oké, vele párhuzamosan ha hússzal nem chateltem, akkor eggyel se, de ő volt az egyetlen, akivel tényleg élmény volt. Igazából arról szólt a bemutatkozása, hogy dohányzik, punk, nincs gyereke, nem is akar, okos lányt keres. Gondoltam egy próbát megér. És bejött. 16-án találkoztunk először, semmi extra, de rengeteget beszélgettünk, én azon a héten szabadságon voltam a labor átépítése miatt, úgyhogy délután kettőtől este fél tizenkettőig megállás nélkül. Kurvajó volt. Nem volt semmi, puszi-puszi, de komolyan ennyire felszabadultan egy kb. idegen társaságában még nem éreztem magam. Mintha bármit elmondhattam volna neki anélkül, hogy attól kelljen félnem, hogy ítélkezni fog, vagy rosszallja, vagy hülye picsának tart. Aztán találkoztunk szerdán is. Aztán jól össze is jöttünk. Mármint nem úgy, de arra jutottunk, hogy érdemes lenne megpróbálni együtt. Hát így. Kurvajól érzem magam vele, eszméletlen stílusa van, okos, művelt, tájékozott, három diploma meg amit az ember lánya akar. Aztán majd alakul. Ha minden jól megy, a hétvégén el is költözöm innen, életemben először teljesen egyedül fogok lakni. Már nagyon izgatott vagyok, kicsit persze félek is, de annál inkább várom. Ami érdekes, hogy mióta ez a szarlavina lezúdult, egyáltalán nem félek a sötétben. Mintha tudatosult volna bennem, hogy világosban is lehet fájdalmat okozni, vagy nem is tudom. De akárhogy is, ha most még néhány dolgot elrendezek, akkor bódottá lesz. Legalábbis remélem.

Az elmúlt szar évet egy újabb szar év követi, legalábbis ami a dögvészt illeti. Még mindig zárva minden, sőt, hétfő óta még durvábban, mint idáig: kb az megy, mint tavaly tavasszal. De szerintem már egyáltalán nem fosik annyira a nép. Valószínűleg már megszoktuk, sokan talán úgy is vagyunk vele, hogy ha idáig nem haltunk bele, eztán se fogunk. A magam részéről már átkozottul unom az egészet. All work, no fun. Hiányoznak a barátaim. Hiányzik a kocsmázás. Hiányzik a kimaradozás. November 6. óta nem voltam kocsmában. Október 29. óta nem ittam a kollégáimmal. Ráadásul ma az egyik részleget gyakorlatilag felszámolták egy leépítés miatt, a csapat egy részét azonnali hatállyal kirúgták, a másik részét szétszórták a többiek között. Kapunk mi is két srácot, az egyiküket ismerem a dohányzóból, normális gyereknek tűnik. Ráadásul az utolsó gyöngyi ma kapott állásajánlatot egy francia gyógyszerkutató cégtől, hetedikén kezd. Ezzel begyógyul egy elvetélt részleg utolsó sebhelye. Lesz így vajon gyöngyis piálás? Egy hónapja jöttek hozzánk ketten, a sráccal hamar összehaverkodtam, kis pletykafészek meleg fiú, tünemény-aranyos, Nyusznyuszon kívül ő lett a benti új legjobb barátnőm.
Más nem igazán van. D. még mindig home office-ban, szerencsére most pár hete kevesebb munkánk van (értsd: a transzfer leállása, és hogy a főnököm átvette a teljes részleg irányítását meghozta gyümölcsét, és sikerül eltakarítani a Nacs'sasszony szarát), én se úgy érek haza, mint akit kikérődztek. Életem csúcsformájában vagyok, az elmúlt egy évben majdnem negyven kilót fogytam, és baszki senki sem látja, mert nagykabátos idő is van, és egyébként is hova a véres gecibe kerázzam ki magam, hova a rákba tegyek föl sötét rúzst, hova a bús picsába vegyek föl négy számmal kisebb ruhát annál, mint amit tavaly hordtam... pedig már alig várom. Dögös vagyok bazmeg mint a szar, és alig látják néhányan. Kocsmák. Ivás. Piálás. A barátaim. Vissza akarom kapni a szájbatett életem. Soha semmire nem fogok nemet mondani, ha egyszer ennek a fosnak vége lesz.

Tegnap vége lett valószínűleg sokunk életének egyik legszarabb évének. Se buli, se szabad mozgás, se semmi. Kurva vírus. El se tudtam volna képzelni, hogy tényleg ennyire fos helyzetet tud kialakítani a járvány, hogy ilyen sokára lesz meg az oltóanyag, és hogy az emberek ennyire telibetojják a szabályokat és az intézkedéseket. Szóval rendhagyó év volt, de azért történtek jó dolgok. Végre megszereztem a diplomámat, nagyobb és frekventáltabb helyen lévő albérletbe költöztünk, még mindig ugyanott dolgozok, és asszem a kollégáimmal is jó a viszonyom. Csak ez a bezártság ne lenne. Elvileg január 11-ig tartanak majd ezek a korlátozások, de élünk a gyanúval, hogy meg fogják hosszabbítani. A labor is leállt az ünnepekre, előtte én voltam egy hétig szabadságon, majd két napra visszamentem dolgozni, úgyhogy gyakorlatilag három hete itthon vagyok, és kezdek kicsit begolyózni. Hiányzik a munka, hiányzik hogy reggel fölkeljek és szépen összeszedjem magam és bemenjek melózni, hiányoznak a csajok, a nem csajok, a pörgés, az utazás, de leginkább azt hiszem, a normális életem hiányzik. Maszk nélkül menni az utcán. Beülni meginni valamit munka után. Berúgni a barátaimmal a hétvégéken. Türelmetlen vagyok. Hiányzik a szájbatett, kibaszott kurva életem. Alig várom hogy visszakapjam.

Csak hogy ne tűnjön el a jelszavam. Köcsög blog.hu egyfolytában baszakodik velem, hogy megtagadja a belépést, mert rosszul írom be a jelszót. Hát anyád. Lényeg a lényeg, hogy nincs úgy igazából semmi. Megvisel a kijárási tilalom. Dolgozni tudok/kell menni, de igazából ennyi meg a havi egyszeri hazamenetel az összes szociális érintkezésem. Szerencsére a kollégáimmal jóban vagyok, bár az elmúlt 12 hónapban negyedjére cserélődik le a gyártásos gárda, úgyhogy továbbra se jegyzem meg a neveiket, jók lesznek mucikának, cicámnak, virágszálamnak, kivéve egy csaj, aki eleinte az agyamra ment, de aztán annyira megkedveltem, hogy elneveztem Nyuszikának. Azóta mindenki úgy szólítja. Meg a cicafülek. A két quality-s srác, szépek mint az álom (oké, a miénk szép), de sötétek, mint a belsőzseb. Oké, talán nem annyira, de olyan fasza végzettségekkel akár csinálhatnának is valami hasznosat. SPOILER: nem csinálnak. Hetek óta nem ittam, de most leküldtem egy üveg bort, mentségemre szóljon, hogy nem valami alsópolcos DankóPistát, hanem legalább Mészárost, a lokálpatriotizmus nevében. Viszont éppen azért, mert cserélődik a csapat, ma gyakorlatilag hivatalosan is föl lettem kérve, hogy szervezzek újabb céges piálást. Talán úgy is lesz, úgy is lesz... vannak kollégák, akikkel határozottan szeretek együtt inni, és akiktől megkaptam, hogy idézem: "veled kurvajó piálni", úgyhogy deal. Talán így lassan a krisztusi korba lépve nem ezen kéne kattognom, de bassza meg, nekem ez fontos. Hiányoznak a barátaim, hiányzik a lazulás, hiányzik a kollégáimmal a gőz kieresztése, hiányzik a kibaszott életem. Elvileg decemberben lesz gyöngyis piálás, de hétfőn még konzultálok ezt illetően az érintett kollégával, hogy ő mikorra akarja, elvégre az ő technikusai voltak, ne szervezzünk keresztbe egymásnak.
Más nem nagyon van. Reggel fölkelek, elmegyek dolgozni, túlórázok, hazajövök, kajálok, lazulok, alszok. Június óta majdnem harminc kilót fogytam, mondjuk volt is miből. Lassan elérem a régi versenysúlyom. A hideg és a sok fertőtlenítés miatt a kezem véresre repedezett megint, mint minden évben. Sokat cigizek. Idén csak egy koncerten voltam, azon is októberben. Faszom kivan a vírussal. Sajnálom, hogy néhány emberrel épp ezekben a vészterhes időkben ismerkedtem meg. Elfogyott a borom. Talán nem is baj. Jólesett. Nem annyira, mint ha egy kocsmában ittam volna a barátaimmal és Dénessel, de azért not bad at all. Már csak két hét. Elvileg két hét múlva pénteken már megint lehet menni piálni. Még ha csak 11-ig, az se baj. Például a kollégáimmal megvan az a kemény mag, akikkel  fél 11-kor le lehet tisztázni két szóból, hogy mi azért megyünk és folytatjuk. És veszünk piát, és hajnalig beszélgetünk és olyanokat elmondunk egymásnak, hogy hétfőn alig merünk egymás szemébe nézni, és aztán soha többé nem hozzuk szóba, de azért emlékszünk rá. Megvan az a néhány fix ember, akik nélkül a cég nem lenne ugyanaz. Szeretem a munkám, Istenuccse, de legjobban a kollégáimat. Azt hiszem, szerencsés vagyok, olyan sokan dolgoznak együtt számukra ellenszenves emberekkel. Mi meg... még nincs másfél éve, hogy itt vagyok, sőt néhányan csak pár hónapja, de annyi nevetés, könny, közös szopás, közös túlóra, közös poén, közös berúgás volt... és remélem, hogy még lesz is. Ma is fölmondott egy lány, akit ráadásul nagyon sokáig nem is kedveltem, de az utolsó néhány hétben szinte már meg is szerettem. Ma, az utolsó napján olyan személyes búcsúajándékot kaptam tőle, hogy megtettem azt, amivel hetek óta nyúzott, de mereven elzárkóztam, mondván én nem szoktam ilyet: megöleltem. Fején találta a szöget. :)
Egyébként minden fasza. D. lassan egy éve szinte folyamatos home office-ban van. Szerintem ez nem túl egészséges, főleg olyasvalakinek, mint ő, aki igényli a társaságot. Jó lenne itthonra legalább egy kisállat, de sajnos nem tarthatunk. Ugyanakkor ez a nagyobb lakás mindenképp fasza. Van saját terünk, és ez nagyon fontos. Basszus, két szép, okos, fiatal értelmiségi engedhesse már ezt meg magának. Jut eszembe értelmiségi. Nem tudom, hogy írtam-e, de októben 28-án nem ünnepélyes keretek között (kösz Covid, a kurva anyádat) átvehettem a diplomámat, úgyhogy most már hivatalosan és igazoltan is értelmiségi vagyok, mint alkalmazott környezetkutató. Ez amúgy fun, mert leadtam a szakirányom, nem sok kellett volna hogy meglegyen, de a faszom akart még külön szopni. Ez lett volna az alap? Akkor mi a véres habos ondóért van rá külön szakirány?! Na mindegy. Verhetem a tamtamot, hogy diplomás nő vagyok, én, Szilasi Szilvia, a gimnáziumból kibukott-kirúgott szerencsétlen, szakmunkások gyöngye, Tesco pénztárosok legserényebbike, a család patyolat damasztabroszának korommal szegélyezett hasadása, végül csak kiszenvedtem magamból egy ELTE-TTK-s diplomát. Nehéz szülés volt, szó se róla. Egye rosseb, lényeg hogy megvan. Nem dédelgetek MSc-s ambíciókat, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. Egyfelől nem óhajtok technikusként meggebedni, másfelől egyik kollégámnak MSc-vel felajánlották, hogy lehet technikus a PCR-on. Ugyanúgy beintett, ahogy én tettem volna. Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek. Nem mondtam neki, de egyből ez jutott eszembe. Más kérdés, hogy ott mások is rendes egyetemi, MSc-s diplomával is technikusok. Mi a vért képzel ez a cég magáról?! Na mindegy. Talán ki kéne keráznom magam rendesen. Elmenni nem akarok, de azért szépen elkezdtem hazahordani a szekrényemből a személyes holmim. Az egyik kedvenc könyvem. Egy augusztus hetedike óta ott lévő ételhordó (akkor ebédeltem utoljára melóban, és már akkor is úgy néztek rám, mint tyúk a piros kukoricára, de utána mentünk az első céges piálásra, muszáj volt ennem). Egy sál, amit ott felejtettem egy piálás után, de elhozták.

Elköltöztünk egy hónapja, már nem bírtam elviselni a tetves külvárosi prolibagázst. Újraindult a részlegem melóban, de a két gyöngyös technikust sajnos kirúgták, amit nagyon sajnálok, mert jóban lettünk a hetek, hónapok folyamán. A vezető srác maradt, vele is jóban vagyok, a másik részlegen gyakorlatilag az egész technikus gárda kicserélődött/cserélődik, de azt annyira nem is bánom. Egyébként minden fasza.

...szinsz dö leszt tájm áj vrót hír. És közben leesik, hogy a munkahelyi gépek miatt elfelejtettem, hogy hol van a nagy "í" betű. Na de haladjunk szépen sorban.
Az első és legfontosabb dolog november óta, hogy lediplomáztam. Nehéz szülés volt, azt hittem már bent is marad, de végül kijött, hála az überelhetetlenül jó fej és segítőkész témavezetőmnek és az überelhetetlenül jó fej és segítőkész vizsgabizottságnak. Persze kihúztam A Mikrobiológiás tételt, amivel boldogult hallgatókoromban is sokat szoptam, ráadásul a bizottság elnöke egy mikrobiológus hölgy volt, szóval... de átrugdostak. Melóban is rendbe jöttek a dolgok, mire épp kezdtem volna föladni mindent, benyújtani a felmondásom és elhúzni a gecibe, a transzfer (a kiváltságos részleg) vezetője tett egy kijelentést, miszerint tartsak ki. Érdemes volt, januárban átvettek, úgyhogy lett egy szakmailag és emberileg is fantasztikus főnököm és egy vagány, belevaló, okos kolléganőm. Aztán persze Murphy törvénye szerint ez nem tartott sokáig, ugyanis betört a koronavírus, és ez a részleg leállt (mostanában fog majd újra beindulni, kolleginával epekedve várjuk), mentünk vissza a gyártáshoz segíteni, de jobbára csak hédereltünk, megrendelések híján. Aztán "megkaptam" a tavaly még hőn áhított állandó quality control-os pozit, közben technikusok jöttek-mentek, kit kirúgtak, ki magától ment el, beindult a novemberben még csak kiépülőben lévő PCR gyártás is. Közülük eleinte egész jóban voltunk a technikusokkal, de aztán valahogy ez elmúlt. Néhányan úgy gondoljuk, kicsit fellengzősek, sőt, szerintem még az is, aki eleinte hetekig nálunk volt, és mindannyian szerettük. Aztán valamikor áprilisban elkezdődött valami gyöngyös téma (szilikával bevont mágneses mikrogyöngy vagy mi a bánatom), oda először fölvettek egy srácot, vele mindenki nagyon jól kijött, aztán ő  még szerzett magának technikusokat, és szerencsére ők is nagyon aranyosak, úgyhogy végső soron bőven kárpótolva lettünk a PCR-osok után. Közben a járvány tombolt, minket majdnem három hónapig autóval hoztak-vittek, és kicsit haragudtam is magamra, mert a srác aki minket szállított, eleinte nagyon antipatikus volt a fekete Audijával meg a szanaszét tetovált mindenével, de aztán kiderült, hogy egy kimondottan aranyos, értelmes és alázatos emberke, és tök jókat beszélgettünk (lévén az ELISA részleg dél-pesti szekciójából, de szerintem az egész cégen belül én lakom a legmesszebb, úgyhogy volt időnk). A kurva vírus miatt nem tudom, hogy volt-e egyáltalán diplomaosztóm, szerintem nem, egyszer kaptam egy mailt, hogy bemehetek átvenni, hát mondom basszátok is meg, Szilvike bulikát akar meg csinnadrattát, meg szerintem ha szüleim nem a saját szemükkel látják, hogy édös lányuk kikerázva átveszi a kutyabőrt, el se hiszik hogy tényleg megvan. Nem hibáztatom őket, ha tényleg így van. :D
Egyébként minden fasza. Már oldottak a korlátozásokon, vagyis nyitva vannak a kocsmák. D-vel is szépen megvagyunk, néha kicsit vinnyogtam, mert több, mint négy hónapig home office-ban volt, és ez egy egyszobás lakásban nekem, aki szeretek egyedül lenni, időnként kissé sok volt. De ez az én faszságom. Igazából azt hittem, hogy most vagy három óra hosszat fogok itt ülni és írni, és bizonyára volna is miről, de mégis úgy érzem, elmondtam amit szerettem volna. Hiányzott a naplóírás. Persze írhattam volna kézzel is füzetbe, de jobban belegondolva arra se lett volna sok helyem, melóban nyilván nem (bár végülis miért ne), itthon pedig konkrétan foglalt volt mindkét asztal. Pedig épp ma mondták, hogy nagyon szép a kézírásom. Talán később, a napokban majd még posztolok, egyelőre csak várom hogy lejöjjön a Fekete Vipera, addig is keresek egy pendrive-ot. Fáradt vagyok, éhes, és elégedett.

Többet kéne blogolnom, mert már a belépési adataimra is alig emlékszem. Igazából nincs semmi extra, csak gondoltam helyzetjelentek.
Fáradt vagyok.
Minden oké, csak baromi fáradt vagyok. Sok a túlóra mostanában, ami elkerülhető lenne, ha lenne normális szervezettség, és a gyártásvezetőnek hívott fogyatékkórság értene a dolgához. De amikor szól, hogy valami elfogyott és kéne még csinálni, és kérdezem hogy mennyi kéne, és jön nekem ilyen általános iskola harmadik osztályos, kb. szorzótábla szintű számításokkal... attól kiborulok. És nem vághatom bele abba a kopott pofájába, hogy bazmeg azt pofázd el, hogy mennyi kell összesen. Vagy mihez. Onnantól már ki tudom számolni, be tudom keverni, ki tudom adagolni, babámfasza. Főleg ha miközben csinálom a dolgom, nem jön be óránként háromszor, hogy dobjak el mindent, mert most van sürgősebb tenniveló. Ez azt jelenti, mint ahogy a múlt héten megtanultam, hogy van valami, amiről neki már három hónappal ezelőtt szóltak, de ő cseszett rá, vagy elfelejtette, vagy akármi, és akkor az egész csapat SOS-ben ugrik, hogy a nacsasasszonynak jó legyen. Persze ha nem jó, szerintem az se gáz rá nézve, mert simán elsírja az olaszoknak meg a többi megrendelőnek, hogy a technikusok a bénák. Van köztünk persze béna (őt nem is nagyon engedik/engedjük be a laborba), van tapasztalatlan, és basszus van olyan is, aki konkrétan nem éri el a legfölső polcokat, így ha onnan kell neki valami, szól nekem vagy aki magasabb éppen a közelben van, és levesszük neki. Nap elején Miss Fogyaték kiszórja, hogy mi a teendő, csak azért, hogy utána tényleg a nyolc órás munkaidő alatt legalább kétszer változtasson rajta, és segget csinál a szájából, és rajta röhög meg szánakozik, vagy ha emiatt kell bent maradnunk túlórázni, akkor dühöng. Mert a túlóra nincs kifizetve. Oké, nem szokott baj lenni, ha valaki késik, vagy hamarabb el kell mennie valami miatt, de amikor más faszsága miatt kell bent basznunk a rezet, az morc. Volt két hét, amíg nem volt bent, és a másik főnök csaj a reggeli fejmosás helyett csak kitett egy papírt a táblára, hogy mik a megrendelések, mennyi és mik a határidejei, és olllyan gyönyörűen gördülékenyen ment minden, mint a karikacsapás. Két álomszép, nyugodt, vidám, szorgos hétig. Aztán visszaböfögte közénk az ördög, és azóta ismét hanyatlik a labor. Egy srác jött és ment, vele már az első héten összerúgta a port, meg is mondta a gyerek hogy itt aztán nem marad. Igaza is volt. Diplomás biomérnök, nekem is nehezen veszi be a gyomrom hogy egy ilyen inkompetens, debil ribanc okoskodik nekem. Nem azért, mert én akkora zseni lennék ebben, de ha hülyének néznek, azt nagyon utálom. Két napja van nálunk egy új csaj, de már ma mondta kolleginának, hogy ha itt ekkora fejetlenség van, ő tovább is áll. Másik biomérnök csaj szintén sorolja, hogy ha meglesz a diplomája, dobbant. Mit ne mondjak, gondolkodóba estem. Amikor ide kerültem, tök jó csapat volt, szerettem itt lenni, azóta egy lány már elment mesterképzés miatt, egy másik jövő héttől megy el, akik pedig jöttek, azokkal valahogy vagy nem találom a közös hangot, vagy a másik laborba vették föl őket egy emelettel lejjebb. Nem nagy távolság, de azért bakker. Aztán lehet, hogy majd átkéretem magam oda. Meglátjuk. Kurvapontosan kéne valamit kiadagolnom, állatira odafigyelve, és odajön mellém ez a nyominger, és elkezdi mondani hogy jövő héten mik lesznek... ki a retkes csövesbánat faszomat érdekel?! Pláne amikor bazira nem mindegy, hogy hány mikroliter mérget vagy miegyebet nyomok bele a lötyibe. És bazmeg látja hogy mit csinálok, és hogy ha elszarom, akkor az egész csapat akár több heti munkája is oda, és szarik rá nagy ívben, jön és picsog, és ne rúgjam föl a plafonba. Nehéz. Magát a munkát szeretem. Vannak kuli részei, de melyik ágazatban nincs ilyen. Szóval igazából ebbe fáradok el nap mint nap, nem a koránkelésbe, nem a több, mint egy órás, két átszállásos utazásba, hanem ebbe a teljesen kaotikus, béna, szervezetlen kulimászba. Kirúgni meg nem fogják, úgy smúzol a főnöknek, hogy épp mondtam a csajoknak, hogy ha az én férjemmel csinálná ezt valami kis kurva, Isten bizony agyonverném. Mert nyilván főnök nős. Nekünk is össze kéne már házasodni valamikor. Talán jövőre.
Szóval egyébként minden rendben. De ezt most jólesett kiadni magamból. Szegény D, mindig neki nyígok ha hazaérek és itthon van, hogy ez a retardált némber mikkel akasztott ki éppen aznap akár csak engem, akár többünket, akár mindannyiunkat. De azért lehet, hogy így is van fény az alagút végén: tegnap az egyik csaj, akit nagyon bírok, mondta, hogy nekik januártól valószínűleg fog még egy ember kelleni (idáig ők vannak ketten a másik vezetővel), és hogy valószínűleg az én lennék. Baromira örülnék neki, mert most nem azért hogy kerázzam magam, de jól mérek, pontosan mérek, gyorsan dolgozok, egyszóval bizonyítottan jó vagyok abban, amit csinálok. Ez vitán felüli. Eszem is van. Először úgy volt, hogy én leszek a minőségellenőrzésis, aztán kiderült, hogy jééé, hát kevés a technikus, itt is kell még ember, ott is kell még ember, úgyhogy ez felfüggesztődött. Kb. két hete rákérdeztem, hogy most vásziszlósz, most ez ideiglenes volt, vagy mi a tosz, és szabadkozott kispicsám hogy neeem, majd állandós leszek ott, csak kell még fölvenni embert, stb. De hát ezt is meg lehet baszni, ha mindenki hanyatt-homlok menekül. Na mindegy. Legalább emelték néhányunk fizetését, hogy tartsunk még ki. Így már azt mondom hogy egész méltányos a keresetem, főleg mióta megtudtam, hogy egy másik laborban, ahová szintén jelentkeztem, mennyi pénzért turkálnak vérben, szarban, spermában a technikusok. Hát... inkább nem. :D Oké, szóltak előre, hogy a november és a december húzós lesz. De basszus ez se lenne ennyire húzós, hogy a fél ötig tartó munkaidő helyett kolleginám este negyed nyolckor küldi a képet hogy még mindig bent szenved, és fog is még egy jó ideig; ha ezt a foggyantott szerencsétlen csak feleannyira tudná koordinálni a munkamenetet, mint amekkora műgonddal a magassarkúit váltogatja. Bezony, magassarkúkat. Mert az aztán nélkülözhetetlen a savakkal, mérgekkel, nehéz üvegekkel teli laborban. Úgy a fejébe tudnám állítani... na mindegy, holnap is lesz nap, úgyhogy talán jobban is járok, ha lassan elcsicsizek.
Szóval egyébként minden rendben :D Még elvileg fogytam is. Én nem érzem, de a mérleg szerint nyár óta lement öt kiló. Örülünk. Meg kéne próbálnom karácsonyi hangulatba kerülni, és most eszembe jutott, hogy régebben már november elején telepakoltam a telefonom karácsonyi zenékkel, de idén október 19-én egy báktáló kilopta a zsebemből a villamoson, és a köcsög fakabátok úgy látszik, nem nagyon hajtják véresre a valagukat hogy legalább az elkövető meglegyen, hogy elmenjen a kedve a lopkodástól. Bezzeg haveromat tudják bilincsbe verve az őrszobára vinni azért, mert a cigusokat elküldte a picsába, amikor le akarták húzni. Ugyanaz a kerület, ugyanaz a kapitányság, ha igaz. Néha tényleg prostituált ez a város. De jó lenne megint egy Auróra koncert, a júniusi fergeteges volt! De majd lesz Punkkarácsony, és remélhetőleg Lilla is hazajön rá. Hiányzik az a mindig vidám libsi feje. :D Január 28-án államvizsga. Még nem félek. Még gondolni se merek rá. Mindjárt kezdődik a Csengetett, Mylord, és egy valag új könyvem van, többségét mondjuk már olvastam is, de szerintem ha egy évig nem vennék újat, akkor is vidáman ellennék a meglévőkkel. Na megyek is, mielőtt elölről kezdem a zsörtölődést. :)

Mostanában nem posztolok valami gyakran, de ez a mostani eset az úszósráccal meg a koreai csajjal kiakasztotta a posztométert. Biztos mindenki látta/hallotta/olvasta, hogy Kenderesi Tamás olimpiai bronz- valamint Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes, ifjúsági olimpiai bajnok magyar úszót a napokban szexuális zaklatással vádolt meg egy koreai lány, mivel a fiú egy szórakozóhelyen a fenekéhez ért. Vegyük csak sorra! Tamás egy night klubban mulatott a verseny után, ami szerintem egy ekkora adrenalinbomba után egy 23 éves fiatalnak nem róható föl. Persze, itthon várta a barátnője. Elég csinos a csaj, nem hiszem hogy lenne oka aggodalomra, plusz ha két ember között megvan a bizalom, akkor pláne mit nyavalyogjon rajta. De ez kettejük dolga, most nem is ez a lényeg. Az említett hmmm... vendéglátóipari egységben Tamás hozzáért (megsimogatta, rámarkolt, megpaskolta, akármi) egy épphogy nagykorú koreai lány fenekéhez, aki erre azonnal rohant az esélyesegyenlőségi ombudszmanhoz sírni, hogy szexuális zaklatás történt. Én se imakörbe jártam 18 évesen, de ha night klubokban ténferegtem volna, asszem szüleimnek lett volna hozzám egy-két keresetlen szavuk, mint ahogy nekem is lenne az ennyi idős lányom felé. Elmondom hát hogy szerintem (hangsúlyozom, szerintem!) mi történt. Tegyük fel, Tamás tényleg letaperolta a csajt. Ő hátrafordult, és meglátta ezt a magas, izmos, szőke, kék szemű fiatalt, és egyből tudta valamiért, hogy nem helybéli, hanem valószínűleg amerikai vagy európai turista, esetleg versenyző. Hoppá, gondolta, ebből kaszálni lehet, mostanában úgyis divat mindenkit bemószerolni erőszaktevéssel meg zaklatással, kicsit hüppög, és máris dől a lé. Pláne ha abból indulunk ki, hogy ennek a szép nyugati fiatalembernek biztos van pénze, ha dél-koreai mulatókban múlatja az időt. Koreai kislány ment is azonnal rendőrhöz, miniszterhez, akárkihez, hogy őt itten mostan biza megmoleszterálták. Tamásra azonnal ráhúzták a vizes lepedőt, zúdult a népharag, két ország (de egy biztosan, a saját hazája) a vérét követeli, mindezt miért? Egy taperolásért. Tegyük a szívünkre a kezünket, fiúk és lányok, ki nem fogta meg soha más fenekét egy buliban vagy akár egy kocsmában, akár a jó hangulat hevében? Ki ért egyet azzal, hogy egy 23 éves pasit, aki fiatal kora ellenére már mennyit öregbítette hazánk hírnevét, így meghurcoljanak? Mondjuk ez igazából akár mellékes is lehet, ha mindenkit ilyenekkel vádolnának, aki megenged magának egy, egyetlen egy nyúlkapiszkát, lehet az akár könyvelő, akár közmunkás, akár zenekritikus, már nem lenne ember szabadlábon. Az én seggemet is fogták már meg idegenek, én is fogtam már meg idegenek seggét. Pedig még csak nem is olyan helyen voltunk, ahol lányok pénzért vetkőznek. Gondolom ha Tamás egy ötvendolláros bankjegyet csúsztatott volna a lány bugyijába, nem lett volna semmi probléma. Mint amikor a nő tízezressel akar fizetni, és amikor kiderül hogy az hamis, totál kiakad, hogy akkor őt megerőszakolták. Nem egy apáca fenekére markolt rá egy kiadós "b*sznám azt a húzott szemű segged, anyukám!" felkiáltással, az tényleg durva lenne. De nem ez történt. Szégyellem magam a sok fapina és a sok álszent hapsi miatt, akik most fröcsögnek itt egyenjogúságról meg tényleg már lámpavasra húznák szegény úszót, mert egy night klubban kézzel illette egy tizennyolc éves lány popsiját. Mert hogy Koreában mások a szokások. Oké, akkor elmehet mindenki Afrikába kislányokat megcsonkítani, mert ott az a szokás meg a hagyomány. Vagy Thaiföldre ötéves kisgyerekkel fajtalankodni, mert ott meg az a módi. Vagy kivinni a feleségünket/lányunkat Szaúd-Arábiába és ott a két puszta kezünkkel megölni, mert az ott törvényes és bevett dolog. Ha már toljuk a szokásokat, toljuk rendesen, nem igaz? Valószínűleg a belvárosi szórakozóhelyeken a magyar lányok is szokásból tesznek meg minden ocsmányságot a külföldi legénybúcsús krapekoknak ajróért meg páundért. Szerintem ilyen jellegű éjszakai bárokba járni felülír bizonyos "szokásokat". Aki elmegy kurvának, az ne csodálkozzon, ha megbasszák, ez ősi kínai bölcsesség. Gondolom a koreai csaj nem a cigarettaszünetét töltő konyhai kisegítő volt, hanem vendég, aki valamit csak keresett azzal, hogy ilyen helyeken szórakozik. Mind voltunk ennyi idősek, nagyon jól tudjuk, miért jártunk lebujokba. Kíváncsi lennék arra a felvételre, valami azt súgja, hogy nem garbóban és mackónadrágban mulatozott a leány, ami nem is baj, de bizony van olyan öltözék, ami olyan dolgokat sugallhat, hogy a viselője benne lenne ebben-abban. Minden nő ismeri a vörös ruha jelentését, csak hogy a legkézenfekvőbb példát említsem. Na de száz szónak is egy a vége: ezt a szerencsétlen bajnokot most elöntötte a jó magyar megmondogatós fos, amit egyáltalán nem érdemelt meg. Mindemellett tisztelet illeti a barátnőjét, aki ebben a nehéz helyzetben is kiáll érte, remélem sok-sok boldog évet töltenek még együtt. És hogy minden csoda három napig tart. Kenderesi Tamás nem ezt érdemli, amit most művel vele a média. #istandwithkenderesitamás

Dolgozó nő lettem. Hivatalosan. Színes, szagos, csecse munkahelyem van, hétfőn írtam alá a munkaszerződést. Good bye, tecsó. Ha valaki öt évvel ezelőtt, vagy akár csak tavaly azt mondja nekem, hogy vegyésztechnikus leszek, minimum kiröhögöm a kis kegyelemkettes analommal, kegyelemhármas szervesemmel és egyéb, kémiás tárgyakból jóindulattal kapott jegyeimmel. Mondjuk tény, hogy a szakmai gyakorlat nagyban meghozta a kedvem a laboros munkához, és ne felejtsük el, hogy a tecsóban is évekig soroltam, hogy majd remélem beraknak egy laborba valamikor, aztán embert se kell látnom napokig. Bejött. Először úgy volt, hogy egy kis céghez fogok menni, de az ott töltött próbanapom némiképp gyászosra sikerült, és azzal a picsával hölggyel se jöttünk ki valami jól, akivel együtt kellett volna dolgoznom. Később megtudtam, hogy az a melóhely kb. a rabszolgatartással egyenlő. Napi tíz óra meló, amivel kb éppen a felét kerestem volna a teszkós órabéremnek, ráadásul a feszült légkör se hiányzott. Szeptembertől mehettem volna oda, mivel a nyár állítólag ott uborkaszezon, de jobban belegondolva, akkor már inkább visszamentem volna főállásban pénztárosnak. Aztán mentem még egy nagyon szép, modern helyre állásinterjúra de onnan végül nem hívtak vissza, így kerültem Újpestre egy szintén nemzetközi cég új laborjába. Öten vagyunk technikusok, korombeli mindenki, és idáig elég szimpatikusak. Kedvesek, aranyosak, mindent mutatnak és magyaráznak (ahány labor, annyiféle technológia, eljárás és szokás, úgyhogy ez kell). Bringával járok be a Nyugatitól, úgyhogy a napi mozgás is megvan, heti kb száz km tekerés nem árt nekem, sőt, még használ is. Főleg ha nem kapok defektet péntek délután, nem akar elcsapni két autós (amiből az egyik mondjuk teljes mértékig az én hibám volt), stb. Mondjuk holnap tuti tömegközlekedek végig, szakad az eső gyakorlatilag egész nap, és a jövő hét elejére is ezt ígéri. Tegnap piáltunk, és tök jó volt, bár kicsit már uncsi, hogy csak akkor van ilyen esemény, ha én csődítem össze a csapatot, és olykor elég rosszul esik, hogy ha én hívom őket akkor jönnek, de ők egyébként nem hívnak. Tisztelet a kivételnek. Igazából ennyi történt mostanában. A diplomától már csak egy sikeres államvizsga választ el. Ilyen kevés és ilyen sok egyszerre. Augusztus elejétől D. is jobb munkarendben fog dolgozni, a hétvégéink szabadok lesznek, ami tök jó. Elfogyott a kedvenc csípős szószom. Múltkor nagytakarítottam, és összeszámoltam: tízféle csiliszószunk van. Mindegyiket használjuk. Oké, hetet. A hét legcsípősebbet. De nekem a sárga Janchili fajtájú a kedvencem. Sárga habanero paprikából van szerintem, mert annak van ilyen illata. Egyszerűen imádom! Képes vagyok csak azért zabálni, hogy tudjak hozzá enni belőle. Megint sokat olvastam mostanában, főleg krimiket, volt amit nem is kellett volna, és mivel nem akarok ilyen irodalmat az otthonomban, valószínűleg ott fogom hagyni valami közösségi könyvponton. D. éjszakás, szerintem töltök le Medvetesókat vagy ilyesmit. Mondjuk lesz tízkor a tévében a Sin City, amit imádok, de most, hogy teljes állásban dolgozok, minden reggel ötkor kelek, úgyhogy jobb lenne valami bájos kis sorozaton bezsibbadni. Asszem neki is látok. :)

Annyira mocskosul fáááradt vagyok. Nem tesz jót nekem ez a koránkelősdi. Aztán ki tudja, lehet, hogy meg tudnám szokni. Állítólag nagyon ügyes vagyok, és hiányozni fogok a laborosoknak. Gondolom minden gyakornoknak ezt mondják, de azért jólesett. :) Tegnap véletlenül összefutottam Tábornokkal, akkor esett le, hogy már legalább másfél, de inkább két éve nem találkoztunk, a tavalyi isztambuli szuvenírje még mindig nálam van (kivéve ami romlandó volt, azokat már rég megettem), a szülinapi ajándéka szintén, és ha jól emlékszem, tavalyelőtt kaptam tőle az ametisztet szülinapomra. Asszem két éve kezdte el a doktorit, mondta is hogy mennyire lefoglalja, de jól megy neki, jövőre tanítani fogja a "kicsiket". Igazság szerint jó volt látni, jó volt így látni, úgy tűnt hogy nagyon egyben van, és magabiztosan halad a céljai felé. Aztán neki is sietnie kellett, nekem is dolgom volt még, úgyhogy tíz percet ha dumáltunk, de akkor is, mindig jó pár szót váltani egy régi baráttal. Mint ahogy múlt héten Monsuval a két és fél órás telefonbeszélgetésünk szintén legalább két év után, ami valószínűleg még hosszabbra is nyúlt volna, ha nem kellett volna mennem. Néha olyan apróságokban nyilvánul meg a baráti törődés, mint a szarkasztikus posztok alatt történő megjelölés instagramon, egy évekkel ezelőtti közös emlék megosztása ismétlésre történő felhívással, meg ilyenek. Vagy csak én nem smúzolok azokkal, akikkel nem szándékozom együtt tölteni időt, vagy egyszerűen csak nem érzek késztetést arra, hogy kezdeményezzek? Mert bizonyos esetben igenis érzek, például tegnap (ma reggel?) láttam egy interaktív kiállítás plakátját, és eszembe jutott egy régi barátom, akit biztos érdekelne, de amekkora bajuszösszeakasztás volt, biztos hogy nem fogom kezdeményezni a békülést. Majd szólok valakinek, hogy hívja föl erre a programra a figyelmét, mert mindazonáltal azt nem akarom, hogy az én hisztim miatt maradjon le olyasvalamiről, amire talán szívesen elmenne. Másokról pedig azt remélem, hogy hazatoloncolják a retekbe, és a putris délen fognak éhen dögleni, mielőtt a munkanélküliség miatti alkoholizmus végezne velük, legyen tíz gyerekük és mind a tízet emeljék ki a családból. Ha már annyira megy családcentrikus vernyogás, és gorillamódra mellet döngetve kell bizonygatni a fancy új családnak, hogy ő aztán mostan itten ám a kabbefaszom. Istenem, annyira szánalmas az egész. Na de igazából ebből csak azt akartam kihozni, hogy az ember érzi, ha egy barátságnak nem akar véget vetni, jegeli, vagy legszívesebben az emlékét is elfelejtené örökre. Tudom, mostanában sokat rugózok a barátokon. Talán mert valahogy mindenki elfoglalt. Hol vannak már azok a nem is túl régi egyetemista évek, amikor bárki bármikor ráért és elmentünk piálni, pletykálni beszélgetni, aztán másnap reggel bevertünk egy hatalmas adag kávét, és mentünk suliba... nem mintha ezt bírnám most is, hétköznap semmiképpen. Sokan vannak, akikről rég nem hallottam, vagy látok róluk valamit valamelyik közösségi oldalon, vagy nem, néha némelyikre rá is keresek, nyugtázom hogy úgy van, ahogy azt' csá. Mások kimondottan hiányoznak, pld. amikor Évivel és Dórival biccseskedtünk valami körúthoz közeli szórakozóhelyen, meg ilyenek. Ramone-társam, őt se láttam már mióta, és igazából még sorolhatnám. Össze kéne terelnem megint a csapatot, de mikor? Most hétvégén nem érek rá, utána egy roppantul ígéretes (NEEEEEM!!!) lány- és legénybúcsúra vagyunk hivatalosak valahol az Isten háta mögöttre, aztán... aztán mondjuk lehet, mert szülinapom lesz. Aztán megint nem jó, aztán a jó franc tudja. Tegnap a végére értem egy sok izgalommal kecsegtető, de rémségesen vontatott könyvnek, még valamikor az ősszel vagy talán nyáron kezdtem el, de annyira nem történt semmi, hogy félreraktam, és közben elolvastam négy vagy öt ilyen igazi, ócska picsakrimit, ezt az újvonalas angol hűűű de fordulatos, egyedülálló anyukás főszereplős ponyvát, aminek általában Valaki a Valahol a címe (Lány a vonaton, Lány a vízben, Babámfasza a Picsatudjahol). Tudom hogy igénytelenség, de egyszerűen imádom ezeket az ócskaságokat. Na lényeg hogy befejeztem az agyondicsőített, ötszáz oldalas szart, amiből tavaly még minisorozat is készült azzal a hapsival, aki A. A. Milne-t játszotta, meg a kockafejű rusnyasággal, aki Jane Eyre volt szintén valami BBC-minisorozatban, és állítólag valami bazinagy siker lett. Hát ilyen lapos sztorival fel nem tudom fogni, bár a látványvilágból biztos sokat ki tudott hozni a stáb (ódon, lassan az enyészeté lévő, elszigetelt viktoriánus ház, magányos doktor, különc, lompos úrilány), úgyhogy ha meglesz szinkronosan, adok neki egy esélyt. Aludnom kéne. Aludni akarok. Meg egy kakaót.