PatkányBlog

Valahogy mintha kezdene szétcsúszni az életem, elveszteném az irányítást minden fölött. Sokszor bejönnek olyan dolgok, amiktől addig tartottam. Egyébként Anglia szép és izgalmas volt, csak rengeteg katedrálist néztünk, ami a negyedik meg ötödik alkalommal már annyira nem fun. Itthon utána Tábornokkal jól összevesztem, azóta se beszélünk egymással, Zolival volt mit megdumálni, de az szerencsére sikerült. Érdekes, hogy az a kis ringyó excsaja ugyanazokat a taktikákat alkalmazza, amiket anno én is. Kíváncsi vagyok, mikor veti be a gyereket. Tutira meg fogja lépni. Na mindegy. Tegnap istentelenül berúgtam, hát nem vagyok rá büszke. De valahol jólesett, viszont túllőttem a célon, és nem tudom hogy kinek miket és milyen hangosan mondtam. Meg néha álmodok furcsákat, de annyira nem baljóslatúak. Sokmindent el szeretnék mondani, de valahogy nem tudom, hogy kinek... néha haza akarok cuccolni végleg, máskor ott maradni Budapesten. Most épp ott tartok, hogy nem tudok semmit. Persze a helyzet egyáltalán nem katasztrofális, csak úgy nem is tudom... és most face-en rámírt Tábornok. Több mint egy hete nem beszéltünk. Kíváncsi vagyok, mit akarhat... áááááááááá geci besírok!!! :D Nem akarja hogy azt higgyem hogy nem érdeklem őt, hiányzok neki, stb... beszarááás! :D Napi fun megvan.

Furcsa dolgot álmodtam az éjjel. Egy idegen városban voltam, de tudtam, hogy az a lakhelyem, mert ott tanulok. Valahogy egyszerre volt modern és középkori az egész. Volt a városban egy hatalmas nagy templom, ami talán egyszerre volt könyvtár (vagy egyetem?) is, azt tudom, hogy rengeteg könyv volt benne, de az egész valahogy romos volt. A tornya fából készült, olyan volt, mint egy óriási, magas, sötét terem, de valamiért mégis árasztotta a nyugalmat. Abba a romos, vizes, de mégis meghitt toronyba költözött be Zoli, hogy (saját elmondása szerint) a közelemben lehessen. És én naponta meglátogattam, volt hogy nem is beszéltünk, csak olvastuk azokat a régi könyveket, de boldog voltam. Aztán fölbukkant Gábor, álmomban máshogy nézett ki, mint a valóságban, de valahogy mégis tudtam, hogy ő az. Addigra már egy családi házban voltam, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mamámé: hideg falak, villanyfény, üvegezett ajtók, meg ilyesmik. Valamiért a képben van egy kórházi hordágy is, azon tolták be Gábort talán? Na mindegy, a lényeg az, hogy kikezdtem vele, mert ha Zoli találkozgathat az exével, akkor nekem is alanyi jogom, meg egyébként is, de atyaég, mit művelek, hagyj békén... és fölébredtem. Az ébredést követő első pillanatban eszembe jutott, hogy Zoli ott alszik mellettem, hozzábújtam, és némi agyalás után aludtam tovább. Aztán persze egész nap ezen törtem a fejem, hogy mit jelenthet ez az álom, de rájöttem, semmi különleges jelentéstartalma nincs.

Más: kedden délután indulunk Angliába. Már tökre várom! :) Meg valamiért egyre jobban bennem van a nyüzsgés, hogy gyereket akarok. Saját, igazi, pici babát. Pedig Folyosótársnak teljesen igaza van abban, hogy még én magam se nőttem föl. Vajon hol jön el az a pont, amin túl már elmondhatjuk, hogy igen, mostmár nem vagyunk gyerekek? Eljön mindenkinek? Egyáltalán... miért baj az, ha az ember a lelke egy részében mindig gyerek marad? Hm, kíváncsi vagyok, mit fogok ma este álmodni. 

Ismét eljött egy újabb tavasz. Ma délután egy időre még a Nap is kisütött. Ettől függetlenül nincs az a felszabadult jókedvem, aminek lennie kéne. Kettőt lehet találgatni, hogy miért. Meg itt az új félév is. Valahogy úgy érzem, Tesóm kivételével mindenkitől eltávolodtam, van, hogy egész nap alig szólok pár mondatnál többet. Eleinte még szar, aztán estefelé már nem is akarok beszélni senkivel semmit. Max Tesómmal meg Zolival msn-en. Az előbbi vígasztal az utóbbi miatt. Félek, csak idő kérdése a válás. Valahogy eddig nem ilyen volt a március... vagy csak én emlékszem rosszul? Nem tudom. Akarom tudni? Passz. Nem tudok mit kezdeni magammal, nincs kedvem semmihez. Este meg nem bírok aludni, marcangol a tudat, hogy otthon az van, amitől tartottam... mármint Zoli frontján... Néha az jut eszembe, hogy vajon én idéztem elő a sorozatos rettegésemmel, vagy ettől függetlenül történt? Ennyire jók lennének a megérzéseim? Őszintén remélem, hogy nem... mert akkor nagyon elfajul a dolog, és elveszítem április végén, azt pedig nem akarom. Már-már saját magam szerint is képtelen elméleteim születtek erről az egészről, de bassza meg, ne mondja senki, hogy nincs jogalapom a félelemre! Oké, most nincs, mert szeret, velem akar lenni, ez korrekt. Ha nem így lenne, megmondaná, ebben száz százalékig biztos vagyok, Megbízok benne, csak abban a riherongy ótvar kurvában nem. Egyenként töröm el minden csontját, ha be fog kavarni.

Amíg én itt vagyok fönt Budapesten, ő otthon a volt menyasszonyával találkozgat. Ez most betette a kaput. Legalább elmondta? És?! Mit változtat a tényeken?!?!?!?!

Zolit délelőtt fölhívta a volt anyósa, hogy valami szívességet kérjen tőle, egyelőre passzoljuk, hogy mit. Később az a rühös kurva volt nője is fölhívta, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért az anyja telefonált neki. Csak nekem nem passzolnak össze dolgok? Miért érzem úgy, hogy ezek ketten készülnek valamire? Egyet megígérhetek: ha az a ribanc megpróbál bekavarni, istentelenül megverem, nem érdekelnek a következmények.

Elvileg kibékültünk. Szerintem ezidáig ez volt a legkomolyabb beszélgetésünk, már ha egy msn-en történő eszmecserét lehet beszélgetésnek csúfolni. Kiderült, hogy neki az esett rosszul, amikor azt mondtam, hogy egyáltalán nem akarok gyereket. Elmagyaráztam neki, hogy ezt miért mondtam, és így már megértett. És bocsánatot kért, és basszus, úgy éreztem és érzem hogy tényleg megbánta! De azért hétvégén erre még visszatérünk. Egyébként se fogja ilyen könnyen megúszni. Úgy értem, ettől még nem felejtettem el az egészet, faszom bele, van ezen még mint átdumálni és kész!

Tehát kedves szerelmem megint kicsapta a biztosítékot, jobban mint a múltkori "volt szebb is jobb is okosabb is" produkcióval. Ezúttal a gyerekvállalásról beszélgettünk, de csak úgy általánosságban, semmi konkrét. Az első ütés akkor ért, amikor bejelentette, hogy hát ő ugye akart családot... elvenni a drága exét, templomi esküvő, kölykök, faszom. Mondtam neki, hogy tudom. Aztán tovább fűztük a szót, hogy ha majd lesz gyerekünk... erre bejelenti, hogy ha neki vagy nekem lesz utódunk, majd írjunk egymásnak e-mailt. Fasza. Ennyit a közös jövőképről. Ennyit az álmaimról. Ennyit arról, hogy mennyire komolyan vesz, ja és merem kockáztatni, ennyit arról, hogy az elmúlt több, mint egy év nem csak egy hazugság volt, vagy egy "egye-bassza, legalább nem leszek egyedül". Akartam vele beszélni msn-en, írtam neki sms-t, a kézbesítési jelentés megjött. Várom hogy bejelentkezzen... semmi. Fél óra múlva fölhívtam, akkor már ki volt kapcsolva. Kísértetiesen emlékeztetnek ezek a mozzanatok a régmúltra. Az a hab a tortán, hogy majdnem 24 óra alatt, amit együtt töltöttünk, egyszer se csókolt meg. Tegnap este visszaértem kollégiumba, ugye vártam msn-re, nem jött. Hát mit tudtam tenni, nekiültem inni. A vége az lett, hogy zirka másfél órán keresztül zokogtam a folyosó végén Folyosótárs, Zita, egy haverina és még egy haverom vállán. De már jobban vagyok, csak hát a másnap... kíváncsi vagyok, ma tudok-e beszélni Zolival, és ha igen, akkor mire jutunk. Pedig már olyan szép meg jó volt minden! Pénteken is vidáman elvoltunk egymással, erre most ez... kiakadtam. Szobatársam meg kitakarított, és most nem találom a vécépapírom, a tusfürdőm, és még a jó ég tudja miket veszek észre, hogy nincsenek meg... szép az élet. Hát... asszem így néz ki egy nagyonhétfő. És még csak délután van.

Érezteti velem, hogy a volt nőjének a lába nyomába se érhetek. Nice. Két hónapnyi rajongást két mondattal elvágott. Nyisssssz. Ennyi. Ezek után hadd tegyem föl a kérdést: ki vagyok én neki? Mennyit érek neki? Szeret engem? Miért érzem úgy, hogy nem, nem, nem és nem? Csak egy átmenet vagyok neki. Gyűlölöm ezért, tiszta szívemből. Bocsáss meg, hogy nem a topmodell excsajod vagyok! Ha nem tudnám, hogy milyen nélküle, úgy vágnám ki, mint macskát szarni. De túl minden gyűlöleten még mindig szeretem. Én hülye.

Rájöttem valamire. Tábornok csak akkor keres, ha kell neki valami. Segítség, cigi, lelki támasz, vagy akármi. Összehasonlítottam a többiekkel, akik "csak" azért is rámírnak msn-en, hogy hogy vagyok, nem futunk-e össze valamikor, vagy ilyesmi... szóval akikkel nem egyoldalú a barátság. Osztottam-szoroztam, Folyosótárssal beszéltem, és arra jutottam, hogy ki lettem használva Tábornok által. Ma is úgy volt hogy találkozunk délben a suliban, hogy segítsek neki órákat fölvenni, mert biofizikus akar lenni. Körbekajtattam a fél sulit biológus vagy biofizikus után, de nem találtam egyet se... rá pedig mindössze háromnegyed órát vártam, aztán szépen elindultam vissza a koliba. Ezalatt az idő alatt négyszer próbáltam elérni telefonon mindhiába. Visszahívott, hogy hát valami baja volt, kidőlt, de egyébként se beszéltük meg hogy találkozunk. Hát mondom de igen, megbeszéltük. Jaaaajj bocsiii, kiment a fejembőőől, majd kiengesztellek. Mondtam neki valamit, és lecsaptam a telefont. Igazából majdnem egész délután ezen agyaltam, meg hogy mekkora kretén vagyok. Tesómat is bejelölte facebook-on, de Cintiának olyan beszólása volt erre, hogy másfél óráig a könnyem folyt a röhögéstől, szó szerint. :D És most, hogy végleg megvilágosodtam, szépen letöröltem msn-ről, telefonszámát is kinyírtam a készülékből. Szégyellem magam miatta, hogy bedőltem, mint a rohadt kerítés. Ráadásul egy olyasvalakinek, aki így túllépett mindenen. Mikor este megint jöttem vissza koliba (volt egy órám még késő délután), láttam hogy azzal a csajjal megy be egy kínai étterembe, akit a múltkor előttem tutujgatott. Legalábbis gondolom, hogy az a lány volt... nem azért, de erre van ereje, órát fölvenni meg nincs? Legalább találtam valakit, aki még nálam is lustább. Megfogadom Folyosótárs tanácsát, és nem szólok hozzá, ha kérdez akkor válaszolok, ennyi és nem több. Kicsit azért akkor is szar, mert róla pont nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Hát, megint pofára estem, de annyira igazából nem vészes a dolog. :)

Újra szorgalmi időszak. Végre valahára. Már hiányzott. Fölvettem egy csomó földrajzos órát, meg keresztféléves cuccokat, aztán majd meglátjuk, hiszen a vak is ezt mondta. Alicja és Dominika helyére kaptunk két lengyel lányt. Nagyon közvetlenek és aranyosak, első este úgy leitattak vodkával, hogy a világomat nem tudtam éjfél körül, másnap délelőtt meg összehánytam a vécét és egy picit a folyosót. De ettől függetlenül mondom, hogy kedvesek. :) A hajam már annyira hosszú, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy mostmár nem is vágatom le. Ezt legkésőbb nagyjából kedden fogom meggondolni. Zolival meg minden szép és jó. Idilli, tökéletes, és igen, mámoros is. Mint régen, amikor háromnegyed óráig tartott egy búcsúcsók... most valahogy egy ideje megint föltűnik, hogy milyen aranyos, amikor alszik, vagy vezet, vagy mosolyog, nevet, gondolkodik, még az is, amikor mérges (sose nagyon, csak ha mondjuk vacakol a lószállító vagy sorozatban kikap csocsóban). Kicsit azért tartok ettől az új félévtől. Folyosótárs leköltözött a barátnőjéhez, de igazából a helyében én is ezt tettem volna. :) Valahogy mostanában mindenki élete mintha valamelyest szétesne. Jól jönne már ilyenkor egy tavasz. És rájöttem, hogy hiányzik a Promi. De eddig úgy néz ki az órarendem, hogy pénteken nem lesz órám, úgyhogy szép időben talán majd lesz lehetőségem kiülni oda kora délután és nosztalgiázni kicsit, mindent elértem amire egy-két évvel ezelőtt vágytam, és azt hiszem, ez a fontos. Jó lenne, ha Zolinak is lenne egy szabad délutánja, nem feltétlenül most rögtön a héten, de mondjuk áprilisban, vagy valahogy ilyentájt. Most eszembe jutott, hogy kell vennem füzeteket is. Nem tudom, ezt miért írtam le. Asszem fáradt vagyok, jó lenne aludni. Szombaton voltam Szekszárdi Zenekarok Fesztiválján, de nem volt nagy eresztés. Eleve nem a Zugban tartották, hanem az Estben, Rizsát megverték, Joe-nak kiment a bokája, másik srácnak az orrát törték be... "szerencsére" az ilyenek nagyrészéről csak másnap értesültem. Azt se tudom, hogy most nyitva van-e egyáltalán a Zug... elvileg PiCsa ott lesz, de passzolom azt is... remélem nem teszik le abba a Zestkáfénak csúfolt ürgelyukba. Egyébként egész jó a kedvem. :)