PatkányBlog

Végre elérkezett a várva-várt idő, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül olvasgathatok kedvemre, nem kell tanulnom, csak takarítani kéne, de Isten bocsássa meg, valamiért végtelenül fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Talán front van, talán a fáradtság jön ki rajtam. Fene tudja, naphosszat csak döglenék és olvasnék. Ezt mondjuk nagyjából véghez is vittem. Múlt héten a Férfi titka vótmeg, ami igencsak beváltotta a hozzá fűzött reményeket, bár ezt a mostanában divatos időben ugrálást (Lány a vonaton, Lány a vízben, Zárt ajtók mögött, stb...) valahogy képtelen vagyok megszokni. Fölösleges írói fitogtatásnak tartom, bár mondjuk ennél a történetnél épp nem zavart, talán mert nem ötezer szálon és idősíkon futott a cselekmény. Tetszett, nagyon is. Legutoljára asszem az Özvegyet olvastam még valamikor tavasszal (télen?), az valahogy kiszámítható, vontatott és unalmas volt. Talán írtam is itt, de lehet, hogy csak gondoltam rá, hogy ha a megvásárolt ruhát vissza lehet vinni a boltba mert minőségi hibát fedeztünk fel rajta, akkor ezt könyvvel miért nem lehet megcsinálni? Kár volt érte az a 2.500.- forint is, amibe Libri kártyával került. Node. Most nem is ez a lényeg. Igazából sipákolni jöttem, kb. egy órája fejeztem be a Szolgálólány meséjét. Valami kurvanagy durranást vártam tőle, végig feszített idegszálakon táncoló hegedűvonót, visszafojtott lélegzettel és remegő kézzel lapozást... ehelyett mit kaptam? Egy majd' ötszáz oldalas picsogást, egy se füle, se farka szart, egy olyan írást, amit semmi másnak nem tudok elfogadni, mint hogy Atwood elolvasta Orwell 1984*-ét, és kislányos tapsikolásba kezdett, hogy akkor ő most ennek megírja a csajos verzióját, de jó lesz. A sorozatot nem láttam, nem is vagyok rá kíváncsi, látatlanba úgy érzem, hogy az csak egy feltupírozott, sokkal inkább hatásvadász és giccses, látványos, eladható, szájbarágósabb változata a könyvnek, az a fajta amerikai trutymó, amiben a film elején a szereplők párbeszédeiből ismerjük meg a másikat ("ó, hiszen te mindig is gyermekorvos akartál lenni, hiszen imádod a gyerekeket és a gyógyítás a szenvedélyed már három és fél órás korod óta!") és egyén ilyen banális marhaságokkal zsúfolt... izé. Reklámokkal és trailerekkel már úgyis tele van nyomva minden, szóval legalább a szereplők arcának és hangjának elképzelése nem okozott túl nagy erőfeszítést. Pedig ezt egyébként szeretni szoktam. Valahogy mindig színészek, jellemzően külföldiek arcát társítom a karakterekhez, és közismert szinkronhangokkal szólalnak meg az elmém színpadán. De itt még ezt is készen kaptam. Egy oltári nagy vajúdás volt ez a könyv, noha a történetét ától cettig nem ismertem, nem titkoltan azért akartam átrágni magam rajta, hogy ha már fikázom, legalább ne alaptalanul tegyem, de természetesen megadtam neki és magamnak is az esélyt arra, hogy esetleg megkedveljem. Esetleg egy pozitív csalódás legyen. Esetleg egy olyan feminista (?) mű, amiben legalább az eredetiség írmagját megtalálom. Van most valami másik könyv is, amiben a nők áramütést tudnak kibocsájtani, és ezekkel a kisebb-nagyobb elektromos kisülésekkel tudják büntetni a környezetükben lévőket, gondolom amíg el nem szabadul a pokol. Ez valahogy nem hoz lázba. Talán egy-két év múlva egy vastagsálas, tépettveréb-fejű, szarukeretes szemüveges pécsi bölcsészkislány jó szakdolgozatot ír ezekből "A feminista irodalom a hidegháborútól napjainkig" címmel. Áll majd a kis méregdrága szaggatott farmerba bújtatott pipaszár lábaival a konzulense előtt, hóna alatt a legújabb Apple laptoppal, aki persze nem fogja lehúzni, mert az nyilvánvalóan jogtiprás lenne, szemét patriarchális elnyomás. No de túl messzire szaladtam. Van itthon még egy könyv amit a múlt héten vettem (mert volt még egy szakácskönyv és még valami, ja igen, az Állati tények és talányok, erről majd később), de ez valami elmegyógyintézetben játszódó pszicho-thriller, és amíg D. éjszakás, és én egyedül ülök itthon, azt mantrázva magamban, hogy három hete még bonyolult integrálok, vektorterek és differenciálegyenletek miatt fájt a fejem (oké, amiatt fájt, hogy mások meg tudják-e csinálni nekem), és ötpercenként hallom a közelben felszálló és messze suhanó repülőgépek zaját; igazán ne legyek már beszarva amiatt, amit egy könyvben olvasok mint írói fantazmagória. De azt hiszem, ma este már maradok egy évek óta meglévő, de még soha el nem olvasott műnél, vagy a már említett állatosnál. Az igazat megvallva amilyen érdekes és szépen illusztrált olvasnivaló, annyira le is tudja hozni az embert az életről. Oldalakon át csak néhány kép és végeláthatatlan felsorolás olyan állatokról, amiket az ember a felfedezésük után néhány évtizeddel, maximum egy-két évszázaddal teljesen kipusztított. Ékes tollú madarak, kisebb-nagyobb emlősök, némelyikről még fénykép is készült, elejtett utolsó példányként egy szafarin, vagy szomorú tekintetű, magányos lényként egy állatkertben. Tény: az emberek nélkül is lenne fajkihalás, évente 8-10 faj tűnne el. Azonban emberek miatt ez évente 6-8000, néhányan a tízezres becslésig is elmennek. Az egyik órámon fel lett hozva az Ember tragédiájából egy részlet, ahol Lucifer Ádámnak egy üvegbúra alatt az utolsó rózsaszálat mutatja meg, mint egy olyan létforma utolsó képviselőjét, aminek nem volt semmi haszna, pusztán csak szép volt. Az Ember tragédiájából érettségiztem, de soha nem olvastam el. Szerencsém volt, nagyjából tudtam hogy miről szólt. Talán ha megérek a nagy irodalmi klasszikusokra, pótlom ezt a hiányt valamikor az angolszász romantika és az orosz realizmus között, gondolom ötven éves korom körül. Múltkor nekiálltam Jókainak, de még mindig nem köt le. Tudom, hogy kortársaim vannak, akik rajonganak érte. Hát, nem vagyunk egyformák, annyi szent. No de ebben az állatos könyvben is el fogok majd érni a kriptidekhez, elvégre talányokról is szól. Hogy miért vannak ősi építményeken dinoszaurusz-ábrázolások? Létezhet-e a Loch Ness-i szörny? Egyébként minden nagy tónak illik lennie tavi szörnyének, minden egyes kultúrában. A Balatonban nem tudok róla, hogy lenne. Más nagy tó meg nincs itt. Velencei? Fertő-tó? Ha valaki tud valamit, legyen kedves szólni. Nekünk lidérceink voltak a Nyírségben, boszorkányok Szegeden és Óbudán, sárkányok némelyik nagy havas hegy gyomrában. De ezek nem is igazán állatok. Szeretem a könyveimet, büszke vagyok rájuk. Arra kevésbé, hogy az olvasással töltött idő alatt bőven ki tudtam volna takarítani a lakást, vagy elmosogathattam volna, vagy legalább a száraz göncöket elrakhattam volna a helyükre a fregolikról. Egyszerűen fáradt vagyok. De ez az a jóleső fáradtság.

*Az se tetszett. Erőltetettnek, túl szürkének és kissé eseménytelennek tartottam. Ezen az se változtatott volna, ha nem akkor olvastam volna, amikor kórházban voltam. Egyszerűen Orwell nagyot akart szólni, és ez sikerült is neki, de ha már disztrópikus társadalmat kell létrehozni fejben, akkor a Gesztenye, a honalapító című könyv Richard Adams tollából... ott volt egy tökéletesen leírt és jellemzett, elnyomó és diktatórikus társadalmi berendezkedés, pedig pusztán mezei nyulak voltak. Az egy zseniális könyv.