Mostanában egyre nagyobb hülyeségeket álmodok. Valamelyik nap például azt, hogy valamilyen program keretében engem meg még pár embert kilőttek az űrbe, hogy körülnézzünk odakint. Csak annyira emlékszem, hogy rajtunk volt a szkafander meg minden, keringtünk szépen, és valaki kinyitotta az űrhajó ajtaját, aztán szépen sorban kilebegtünk. De persze nem voltunk semmihez se hozzárögzítve, így az az egy választásunk maradt, hogy fogtuk egymás kezét, én történetesen Tesómét, de valamiért elengedtem. Csak néztem, ahogy a sűrű feketeségben elsodródok a többiektől, de valami úszásszerű mozdulatokkal sikerült visszaevickélnem, de elkapott a halálfélelem, vagy legalábbis valami olyasmi. Aztán fölébredtem. Tegnapról mára virradóra is elég életszerű álmom volt. Faterommal meg Tesómmal mentünk Dunapatajról Kalocsára (vagy ide haza?) háromszemélyes biciklivel. Még csodálkoztam is, hogy miért Tesóm ül elöl, középen fater ingben meg nyakkendőben, és leghátul én. Éppen hajnal volt, az ég alja vörösen izzott, a fák még feketék voltak... szép látvány volt. Aztán ahogy beértünk Kalocsára, már egyedül voltam, és tudtam, hogy be kell mennem a kórházba meglátogatni faterom. Iszonyatos állapotok uralkodtak, mindenütt véres kötszerek meg kosz és zsúfoltság... végül megtaláltam, és beszélgettünk, de mondta, hogy nekem vissza kell mennem az egyetemre (WTF???), őt hagyjam nyugodtan itt. Láttam rajta, talán nem lesz baj, ezért elindultam. De még nem értem le a csigalépcsőn (csigalépcső egy kórházban?), mikor hallottam, hogy kiabál, és szaladnak az orvosok, és én is visszafordultam, de addigra már késő volt, apa meghalt. A következő kép már négyes iskolában volt, ahol a folyosón Zoli csocsózott, én pedig nem tudtam elmondani neki, hogy mi történt, talán nem is akartam. Csak a sírást próbáltam meg visszatartani, hogy nincs már itt az én apukám, aki mindig vigyázott rám, aki megvédett... Zoli meg nem vett észre semmit. Aztán jött egy osztálytársnőm, aki egyébként se a sok eszéről híres, és valahova hívott. Szépen megkértem, hogy most hagyjon békén, mire elkezdett faggatózni, nekem meg eldurrant az agyam, és ütöttem ahol értem. Utána már a kocsiban ültünk, anyám vezetett, én mellette, és tudtam, hogy van egy módszer, amivel feltámaszthatjuk faterom. A Promi mellett voltam, a bíróságnál, és ott valami csatornába kellett leugranom vagy tíz méter mélyre. Addigra már mindent legalább fél méteres hó takart. Lent meg Robin várt (Batman segítőtársa, hát nem logikus?), és nyugtatott, hogy nem lesz semmi bajom, elkap. Leugrottam, lent viszont érezhetően nem volt levegő. Itt megint képszakadás. Ezt követően autóval mentünk föl valami hegyes-völgyes tájon, lent tavasz volt, fönt több méteres hó, pedig nagy szintkülönbségek nem voltak, kb. mint itt Szekszárdon amúgy is szoktak lenni. Szóval olyan... dimbes-dombos volt inkább. Na mindegy. Valamiért már nyugodt voltam. Talán sikerült feltámasztani apámat, vagy már mert letettünk róla. Lovaskocsin mentünk, ha jól emlékszem, Zoli fogta a kezem, és szomorú voltam, arra gondoltam, hogy ha akkor nem vetted észre, hogy baj van, akkor most is hagyj békén. Aztán fölébredtem. Az egész álom viszont olyan valóságosnak tűnt, hogy még most is szar kedvem van. Viszont délelőtt pár percre már összefutottam faterral, jól van, egyben van, szóval tényleg csak egy rossz, buta álom volt. :)
Ki jön holnap nyárnyitóra? :)
