Az előbb írtam egy bejegyzést, amit egy az egyben kitöröltem. Félig azért, mert nem egészen úgy látom a dolgokat, és kissé eltúloztam mindent, félig pedig azért, mert (és ilyet tőlem ritkán fogtok olvasi-hallani) etikátlan volt. Zoli volt a témája, és nem igazán értem magam. Mást sem. Örülnöm kéne annak, amim van. Örülök is. Örülök, hogy Gábor mostanában egyre normálisabb, nem a pia a fő mozgatórugója, sőt ő cseszte le a legjobb haverját, amiért hétvégén úgy viselkedett, ahogy (nem tudom, nem voltam ott, de Gábor beszámolója alapján a srác már több volt, mint szánalmas). Odaadó, mindent megtesz azért, hogy együtt maradjunk, és amikor ilyen, akkor imádom. Viszont bennem van a félsz, talán jogosan, hogy ez megint csak egy átmeneti állapot, és majd ugyanott fog folytatódni minden, ahol abbahagytuk. Akkor viszont már nem lesz menekvés, nem leszek gyenge. A suli meg olyan, amilyen. Elvileg ma szavazták meg, hogy lehet-e nekünk, nagykorúaknak bagózni. Holnap úgyis Révai (továbbiakban néhol Carlos) lesz az ügyeletes, jippí! Az üvegesek a hét közepén jönnek megcsinálni a múltkor kitört ablakot. Hajfestéket kell vennem, kékesfeketét. Jövő héten húsvét, asszem tavaszi szünet is. Lesz időm pihenni? Frászt. Szerintem megyünk mamáékhoz, nem is baj. Anyáék lecserélték a Tankot (khocccsi), kiderült, hogy Katalinának volt spórolt pénze, és használt autót is beszámítottak (ez se új), úgyhogy most a nagy zöld Tank helyett van egy nagy, ezüst Apahajónk. Ki kell majd pucolni, egyébként baromi jól néz ki, meg kényelmes. Pedig már rákészültem, hogy érettségi után valamikor a Tankon tanulok meg vezetni, és akkor Isten óvja a környékbelieket! Rozival is közveszélyes vagyok, hát még egy ekkora batárral! Az viszont őszintén megnyugtat, hogy nem kellett rá hitelt fölvenni. Vajon én majd megengedhetem magamnak, hogy spóroljak másik kocsira? Úgy értem, miután kiküszöböltem az éhhalált, van pár rongyom amit fölvegyek, a saját lakásomban tengessem mindennapjaim, és nem kell minden nap tövig rágnom a körmeim, hogy mikor rúgnak ki... marad elég pénzem a kisebb szükségleteim kielégítésére? Egyébként ma asszem volt egy nem akármilyen pálfordulásom. Srácok, én gyereket akarok. Nem most, majd... de akarok. Kislányt. És ő is Szilvi lesz, mert ilyen egoista dög vagyok. De vajon meg fogok tudni adni neki mindent? Mert kopasz picsára nem fogok szülni, így is most egy osztálytársnőm azért megy el magántanulónak, mert terhes, de a barátja már hetek óta elhagyta, albérletben él a szüleivel, állítólag ő tartja el kb. az egész családot a diákmunkával... jó, ennek talán a fele, ha igaz, mostanában reneszánszát éli körülöttem a pletyka, de legalább értesülök erről-arról. De addig is: felvesznek az egyetemre? És ha addig meggondolom magam, és nem Keszthelyet pályázom meg elsőnek? (Emese, ne tekerd ki a nyakam!) Lesz állásom? Szeretni fogom? Milyen lesz az elkövetkező kb. ötven évem? Lesz férjem? Vagy váltogatni fogom az élettársakat párévente (bánom is én, csak úgy nézzek ki, hogy ha ezt hozza majd a jövő, megtehessem... szóval még tíz év múlva kérjék el a személyimet, ha cigit veszek!)? Hol fogok élni? Azt vallom, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa, de ebben azért sokminden szerepet játszik. Jókor kell lenni jó helyen. Nincs megírva semmi, mi írjuk meg, de néha, néha sokszor mások is bele-belefirkantanak. Vagy akár egész fejezeteket írnak át, de a toll a mi kezünkben van, és soha senkinek nem szabad átadnunk!