A héten már többször is akartam írni, de vagy időm nem volt rá, hogy rendesen kifejtsem a gondolataimat (elképzelhető, hogy most se lesz), vagy egyszerűen csak hullafáradt voltam. Szerdán nem mentem be hetedik órára, mert minek, úgyse írtak be, és amint kiértem Poliphoz, elhatároztam, hogy felhívom Gyapjas pajtásomat, és úgy kiosztom, ahogy megérdemli. Így is tettem... csöng... csöng... csöng... csöng... felveszik, egy férfi beleszól:
-Igen?  (deTo meglepődik...)
-Őőő jónapot kívánok, én györgy eszterrel szeretnék beszélni!   (minek mutatkozzak most be?!)
-Kivel?
-györgy eszterrel.
-De én Lengyel József vagyok... (basszameg!)
-Ú, akkor elnézést, téves!
És letettem. Este utánanéztem ennek a számnak a neten, valami szegedi céghez tartozik, bár egész nap arra gyanakodtam, hogy Gyapjas csak látta, hogy én hívom (mert nem vagyok gyáva, és nem rejtett számmal hívtam), és átadta valakinek a telefont. Elég ideges lettem, dühömben csináltam egy videóüzenetet telefonnal, ha rájövök a módjára, ide is fel fogom tenni. Nagyon meg fogja bánni az a ribanc, ha egyszer a szemem elé kerül... főleg ha még egyetlen egyszer kapcsolatba lép Gáborral. Mostmár tényleg betelt a pohár, azt hiszem, nem vagyok köteles tovább tűrni, hogy a drága kis EXterke, egyfolytában beleszarik életem kis patakjába (de költői tudok lenni, meg kéne maradnom az írásnál...). Szombatra tervezek egy kisebb berúgást, Liviékkel és Gáborral megyünk Pécsre punkmikulásra... még sosem voltam a Toxic-ban... valaki még mondta, hogy jön, de ha megfeszülök, se jut az eszembe... Vivien? Asszem ja. Úgy volt, hogy lesz Pittbull is, igazából én arra pályáztam, de kiderült, hogy Hatóságilag Tilos lép fel. Az is tökéletesen megfelel, a rockmaratonos élményem után azt hiszem, kijár nekem, hogy ne könnyek nélküli sírással álljak a koncertjükön, mint egy rakás szar. Ma voltam egyébként vadászaton is (ruhavásárlás, ezt olyan háromévente egyszer ejtem meg... lehet, hogy mégis jó feleség lenne belőlem?), hatezer pénzért négy fölső... igen, kínais, sose csináltam titkot abból, hogy nem vagyok márkabuzi, és ha egy ruha olcsó, akkor megteheti, hogy nem tart sokáig (az egyik pl. csak hétszáz forintba került). Egyébként azon is gondolkoztam ma, amit mondani szoktak: ha kibeszéljük magunkból a félelmet, akkor megnyugszunk. Nem igazán hiszek benne, de azért megpróbálok írni arról az egy dologról, amitől úgy konkrétan félek, és nem Gáborral vagy a jövőmmel kapcsolatos. Szóval tehát: a Kör című filmről lenne szó. Ha elcsitult a nevetés, folytatom. Oké, szóval én attól a filmtől úgy félek, mint a tűztől. Tizenöt éves koromban láttam először, hajnali kettőkor egy barátnőmmel, ketten voltunk itthon. Nagyon mélyen megrázott, a mai napig rémálmaim vannak tőle, amik hol ritkábban, hol gyakrabban jelentkeznek. Megpróbáltam én mindent, amit lehetett, de semmi nem változott. Samara Morgantól rettegek, ahogy a hulláktól is, amik a filmben vannak (azoktól jobban), rosszul vagyok, amikor fekete lovat látok közelről (ha messze van, akkor sehol semmi), hagyományos kúttól (myvipemen ami van kép, az gémeskút), világítótornyoktól (amit legtöbbször csak médiában látok, hála az égnek), és ha most egy légy ideszállna a monitorra, kisikítanám a lelkem is. Miért tud egy "egyszerű" film valakit ennyire megrázni, hogy már több, mint öt éve rémálmai legyenek tőle? Próbáltam beszélni róla, viccelődtünk a többiekkel, meg minden... de eredmény az semmi. Valami hatásos módszer ennek leküzdésére? Este a lépcsőházba se merem kitenni a lábam, ha nem ég kint a villany. Nem szeretek félni a sötétben.