"Istennek mindnyájunkkal tervei vannak", mondják a vallásosak, talán joggal. Pár éve én is így érzem... persze ezt nem úgy kell érteni, hogy azt hiszem, majd én váltom meg a világot, vagy spanyolviaszt fogok tojni... csak néha (néha sokszor) érzem, hogy akar mutatni valamit... legtöbször viszont nem értem, talán most sem, persze lehet hogy ez is csak a véletlen műve... tegnap Dóri mesélte a suliban, hogy Zoli és a barátnője szakítottak, mert a csaj kimegy egy évre dolgozni külföldre. Zoli nem tudta visszatartani, várni meg ezek szerint nem akart, az esküvőnek lőttek, meg minden másnak is. Hazudnék ha azt mondanám, hogy lesújtott a hír... Isten nem ver bottal, csak ennyi jutott eszembe, és jót röhögtem Zolin... ugyanazt kapta, amit én anno tőle: az rúgott belé, akit nagyon szeret(ett). Ma még párszor gondoltam erre, de csak mosolyogtam rajta, mert hát a legszebb öröm a káröröm, de amúgy nem igazán foglalkoztam ezzel az egésszel. Suli után kimentem Polip elé, ahol hallottam, hogy Pandáékat kilakoltatták (ez még nincs megerősítve, hm), és valahogy megint elfogott az az érzés, hogy valami tényleg irányít dolgokat... nem mindig, de időnként. Nevezik Istennek, Karmának, meg még ki tudja mi mindennek. Háromnegyed három körül elindultam haza, és amikor beértem az utcába, látom ám, hogy egy üvegezőműhely autója parkol a lépcsőházunk előtt. Na neee! Igen, Zoliéké. Szabályosan megrémültem, valahogy annyira egybeesett most minden... vagy csak én látom így? Mindegy, a hátsó bejáraton mentem be, ahogy mindig... beraktam Rozált a helyére, köszöntem Katalinának, és valamilyen megmagyarázhatatlan, körülírhatatlan érzéssel a gyomromban (félelem?) odaballagtam a lifthez... akkor csak a nevelőapja állt az ajtóban (annak az üvege törött ki), Zoli éppen valamiért elment, még hallottam, amikor az öreg odaküldte a kocsihoz. Mutatóujjam rajta tartottam a STOP gombon, magam sem értem, hogy miért, aztán végül megnyomtam az 5-öst. Látni akartam, csak egyszer. Itthon kimentem az erkélyre, és láttam is, igaz, hogy csak felülről... tehát a haját, meg a kilógó orra hegyét. Ezt a srácot én valaha szerettem? Igen. És most magányos, szomorú, talán sebezhető is. Bár nem hinném, hogy nagyon magába lenne zuhanva, mert Dóri mondta délután, hogy tegnap is találkozott vele, és úgy vigyorgott rá, mint akinek esküvője lesz. Neki pedig csak úgy volt, hogy lesz! Most tehát azon agyalok, hogy Isten akart nekem üzenni valamit? Vasárnap Gábor exével találkoztam, ma a sajátommal, akiről ráadásul nem is olyan rég volt az a különös álmom, amit ide is leírtam. Néha már megint látok árnyakat, és most nagyon szeretném, ha tudnánk találkozni Gáborral, de nem jön be, mert megy vért adni. Valamiért még jobban megnyugtatna a jelenléte, mint általában. Este elvileg beszélünk majd msn-en, de nem hiszem hogy sokat... fáradt lesz szegénykém... furcsa volt látni Zolit, valahogy már nagyon elszoktam attól, hogy csak úgy szembejön velem, viszont mégis tisztán emlékszem az arca minden vonására, a mosolyára, a szemeire, még ha az elmúlt majd' három évben kicsit változott is külsőre. Belsőre teljesen kicserélődött, a szakadt punkból egy nyáladzó papucs lett, tehát ha lehetne, akkor se kellene már (úgy értem, ha nem lenne Gábor... na jó, akkor talán, időkitöltésnek). Érdekes egy figura volt, most meg szánalmas. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele, de nem hiszem hogy ebbe a kíváncsiságba álmatlan éjszakákat ölnék bele... kíváncsi pedig lehetek, elvégre lány vagyok, vagy valami olyasmi.