PatkányBlog

Hazaérkeztünk a hesszelésből, megjegyzem épp ideje volt. Hiányzott az internet, Gáborral is csak SMS-ben tudtam tartani a kapcsolatot. Bár érdekes ez az egész... sosem találkoztunk még személyesen. Ez valami szimpátián túl, párkapcsolaton innen... vagy a fene tudja. Érdekes ez az egész... és tudom, hogy a háttérben valaki nevetve néz engem. Valaki, akinek hosszú haja félig az arcába lóg, aki fekete kabátjában karbatett kézzel áll, és nyugodtan mosolyog azon, ahogy tipródok. Vagy már elfordult, és csak ritkán néz vissza, hogy felderüljön a látványomon? Vajon gyűjti a skalpokat? Mi emlékezteti minden emberre, akit tönkretett? Engem nem vágott teljesen a földhöz, mert nem haltam bele, csak megőrültem állítólag. Megkínzott, de nem ölt meg. Miért? Nem értem. Megkérdezni meg nem merem. Mi van, ha a válasz túl egyértelmű, ha ott van az orrom előtt, csak valamiért nem veszem észre? Sőt... az sem biztos, hogy válaszolna, ha megkérdezném. Valószínűleg ugyanaz az aljas mosoly ülne ki az arcára mint november végén, amikor az arcába vágtam, hogy még mindig szeretem. Az a mosoly, ami azt mondja: "a markomban vagy, és talán ezt még egyszer ki is használom". Legyen úgy! Vegye el tőlem, amit úgyis neki adnék! Még jobban megkínozna, de akkor már nem félnék megkérni, hogy oldozzon fel: öljön meg.