PatkányBlog

...de olyan másnapos és álmos voltam egész nap, mint a picsa. Nagy ötlet volt tíz évvel ezelőtt újév napján kezdeni a blogolást, de arra a szilveszterre nem is emlékszem, gondolom be voltam rúgva. Most is, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy pezsgőt semmilyen piával nem keverek, csak hideg vízzel. Na mindegy, jól éreztem magam és ez a fontos. Egyébként asszem rendben vagyok. Örülök, hogy vége van a 2016-os évnek. Nem mondom, hogy szar volt, bár igazából... de. Szar volt. Egy jó dolog történt, egy nagyon jó dolog még márciusban, de egyébként sok minden volt ami lehúzta az egészet. Azt hiszem, az élet egyensúlyra törekszik, ha történik valami szélsőségesen jó vagy rossz dolog, akkor idővel megtörténik az ellenkezője is. És az ember azt hinné, az egy pontszerű esemény lesz, amin majd túlesik, de később rájön hogy magával rántja az egész nagy süllyedő tömeg, egyre lejjebb és lejjebb, és tudatosan kell odafigyelnie, hogy ne menjen az agyára az egész, ne legyen lelkifurdalása, ne gondoljon rá minden egyedül töltött pillanatban. Hiszen a valóság éppen az, hogy volt, elmúlt. Kár kattogni rajta. Minden nap egy kicsit könnyebb. Utálom, hogy minden gondolatom végül itt köt ki. Beszélni se szeretek róla, bár van egy kolleginám, aki jártas a témában, vele csak felületesen beszélgettünk ilyesmikről, egyetlen mondata elsimított bennem valamit, és ha érzem hogy jön az a torokszorító érzés, arra a mondatra gondolok, és valahogy jobb lesz. Na de elég az emózásból, Az a dolog elmúlt, a jó viszont tart azóta is, sőt csak még jobb lett. Azt hiszem, kurvára irigylésre méltó pár vagyunk, D. meg én. A fontos dolgokban mindig egyetértünk, a kevésbé fontosakban is, az együttélés is szépen megy, segít a háztartásban (csontig hatódottság könnycseppének elmorzsolása, Istenem, hát lehet így is), meg úgy tényleg... harmónia van. Tesóm fél éve van kint külföldön, azóta kétszer volt itthon. Hiányzik, kibaszottul hiányzik. Az igazat megvallva, sokmindenki hiányzik, persze nyilván ő a leginkább. Hiányoznak az otthoni barátaim, hiányoznak az itteni barátaim, valahogy hónapok óta mintha semmire nem lenne érdemben időnk, ha pedig van, akkor csak döglünk vagy lazulunk, lóg a belünk, örülünk hogy lyuk van a seggünkön és nem esünk bele, legalábbis ami engem illet. Egyelőre az is bizonytalan, hogy van-e munkahelyem. December elején kitalálták, hogy minden diák és részmunkaidős ki lesz szórva, aztán kaptam egy fülest, hogy ez csak átmeneti, és mehetnék máshova elvileg, de banyek, ha az ember egy helyen lehúz több évet, már hozzászokik, és kialakul egy kollégák szeretésével vegyes Stockholm-szindróma. Plusz a többi meló szarul fizet. :D Kint lakunk a vérben Szentlőrincen, de a közlekedés egész emberi (kivéve amikor mínusz tíz fokban és tökig érő ködben, kijózanodás közben kell hajnal fél négykor a buszmegállótól az otthonig tartó egy kilométert legyalogolni), a lakás kicsi, de élhető, és ha nincs maxon a fűtés, akkor is kellemes szubtrópusi klíma van a jó nyílászáróknak köszönhetően, ééés van egy aránylag nagy erkélyünk, egész szép kilátással. Most zúzmarás minden fa és háztető odakint, álomszép :) És látom fel- és leszállni a repülőket. A landolás nem olyan izgalmas, de a felszállás minden alkalommal lenyűgöz. Most is hallom, ahogy épp száll föl egy. Nem hangos, ha az ember nem figyel oda rá, vagy nincs néma csönd, észre se lehet venni. Megyek vissza tanulni. Remélem holnap bejön, hogy nagy nyomás alatt jobban teljesítek. Majd még jelentkezem.

Annyi minden történt mostanában, vagyis az elmúlt bő három hónapban, hogy az csuda! Voltunk nyaralni, összeköltöztünk, megvolt a "hivatalos" eljegyzés is, átestem életem egyik legmegrázóbb eseményén, de összességében sokkal több jó dolog történt, és nagyobb fajsúllyal, mint rossz. Jó dolog az együttélés, bár épp meséltem Tesómnak (aki idő közben Svájcban tölt egy évet, erről majd később), hogy tele van a hűtő és minden polc kajával, nassolnivalóval, alapanyagokkal, készétellel, ami nem is lenne gond, csak imádok enni, jót enni, sokat enni, ami eléggé fasírtban (tessék, már megint a kajáláson jár az agyam) van azzal, hogy szeretem a már meglévő ruháimat is. D. naponta két és fél órát edz, viszont én olyan lusta vagyok, hogy a föld megbüdösödik alattam, marad hát az önmegtartóztatás. Hát már amikor. Belegondolva nem is értem, hogyan lehettünk mi bő egy évig kb. távkapcsolatban, havonta maximum 2-3 találkozással. Egy idő után majd biztos nosztalgikus romantikával fogok visszagondolni rá, hogy jé, hát olyan is volt, de most még nem, most még mindig az újdonság örömével is tölt el, hogy nem kell a Keletinél búcsúzkodnunk néhány nap együttlét után. Asszem köztünk megvan az a harmónia és egyetértés is, amit mindenki szeretne, de csak keveseknek adatik meg. Kurvanagy mázlista vagyok.
Tesóm augusztusban ment ki egy évre au pair-nek, legfőképp nyelvtanulás céljából. Jó családhoz került, kedvesek, segítőkészek, a picike is aranyos, csak hát szörnyen hiányzik. Mindazonáltal remélem haza se jön, ebben a putris, mocskos és korrupt országban egyszerűen nincs elég jó lehetőség a tanult, művelt, igényes embereknek.
A barátaimról keveset tudok mostanában, főleg face-en tartjuk a kapcsolatot, egyedül Tábornokkal találkozok személyesen a suliban, de a hónap végén vagy november elején be tudunk költözni Pestre (most Érden vagyunk), és akkor már kivitelezhetőbb lesz a kapcsolattartás a többiekkel is, hiányoznak nagyon.
Ha van egy kis időm (ritka dolog), elképzelem, hogy milyen lesz az esküvőnk. Jó lenne ősszel tartani, kicsit korábban, mint most, idén az ősz keddi napra esett, és szombaton úgy örültem, mint majom a farkának, amikor megtaláltam a télikabátom. De egy szép, halovány szeptember végi napsütéses délután tökéletes lenne. Az a csodálatosan versbe szedett, szeptemberi bágyadt búcsuzó... hiányzik az olvasás is, arra se sok időm van. No de majd kitalálok valamit :)

Nem szeretem a nyarat. Ahogy egyre idősebb leszek, úgy egyre kevésbé. All work, no play. Kivéve a hétvégi piálások, de azok tanév közben is mennek. De az idei jobb lesz. Leszámítva, hogy édes húgom augusztusban egy évre kimegy Svájcba. Örülök neki, és nagyon büszke is vagyok rá, "a mi utódaim", de gecire fog hiányozni. Viszont nem sokkal később itt lesz D, és itt is marad, ami azért ha más szempontból is, de kompenzál. Jó lesz végre nem két-három-öt napot tölteni együtt, hanem az összeset. Kalaaand! :v Mindig csinálunk valami érdekeset, múlt héten Nyíregyházán voltunk vadasparkban, és tök jó, hogy ennyi év Pesten baszódás után végre lesz kivel elmenni egy csomó olyan helyre, ahova mindig is el akartam, de a haverjaim mind be vannak kockulva, és/vagy olyan lusták, hogy a föld megbüdösödik alattuk, vagy suli/meló miatt nem érnek rá, ez utóbbit persze tiszteletben tartom. Ha minden igaz, kint fogunk lakni az Isten háta mögött három tehénbőgéssel Pestszentlőrincen, de részemről ámen, TTNY se volt sokkal messzebb a központtól. Azt meg felújítják. Berosálok, komolyan. X év ottlakás után végre kiköltöztem, abban a hónapban már nekiálltak a mosdóknak, majd a konyháknak, és most hallom, hogy az egész épületet helyrepofozzák, ami mondjuk jó, sőt, kötelező, már szanaszét rohadt az egész. A részemről mondjuk kérdés nélkül ledózerolnám a vérbe, de hát ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem.
Elfogyott itthon a kávé, és most fáj a fejem. Meló után majd veszek más egyéb cucc mellett, de kezdem úgy érezni magam, mint egy hernyós, aki évek óta minden nap ugyanabban az órában lövi be magát, és egy szép napon arra ébred, hogy csak az adagja fele van meg. Belövi, de nem ugyanaz, fáj a feje, ideges, és pótlékot keres. Volt egy encsiüccsi a hűtőben, még Tábornok hozta az államvizsgára készüléshez, de mivel nem itta meg, és haza is ment hétvégére, gondoltam hasznosítom. Valami allergia is kijött rajtam, elég rendesen tüsszögök tőle, viszket az orrom, meg ilyesmik. Van itthon rá bogyó, de attól csak még jobban bekómálnék. Nincs sok kedvem dolgozni menni, inkább maradnék itthon takarítani, aminek úgyis az lenne a vége, hogy döglök, olvasok, kockulok, alszok, stb. :p Mindegy. Meló után bevásárolok, aztán csinálok valami jót vacsira. Holnap meg el kéne menni piálni. Voltam valamelyik este sörni Tábornokkal, de hulla fáradt voltam, aznap jól össze is vesztünk előtte, szóval nem nagyon fűlött hozzá a fogam, de mivel már megígértem, nem maradt más választásom. Végülis szar nem volt, de ki bírtam volna hagyni. Csak várok, várok és várok, ugyanúgy ahogy tavaly ilyenkor, de legalább most nincs bizonytalanság, nincs kataton állapotban való ücsörgés és nyálas-szomorú zenehallgatás. Most csak a várakozás maradt, a napok visszaszámlálása először Tihanyig, majd az összeköltözésig. Napok, órák, percek... őrjítő, de mégis jó. Este nézni kéne valami jó filmet, ha ncore-on elérhető a Dán lány akkor azt, ha nem, akkor Katedrálist. Úgyis rég láttam a kis vörösöm kis vörös fejét.

UPDATE: fönt van a Dán lány. Villants, Eddie drága.

Mintha bármi okom lenne rá. Kivételesen nincs. Na jó, talán egy picit, de ne szaladjunk ennyire előre. Ma délután azon gondolkodtam, hogy mennyi de mennyi dolog van, amit utálok. Főleg szavakat. Gyermek (halló, XIX. század? igen, igen, vissza fogom küldeni a kifejezéseidet!), párom (a cipőnek van párja, szerintem alsó tagozat után el lehet hagyni ezt a kifejezést, ennél még a nőm-pasim is jobb), pocaklakó (aztán meg rácsoságylakó, vagy mi?), minden "e" hanggal mondott szó, aminek az "ö"-s változata lenne a helyes (zsemle, csepp, keménymag, stb.), amikor élettelen dolgokra élő személyekként hivatkoznak ("ők kiflik, öten vannak"... érzem, hogy gyarapodnak az őszhajszálaim, faszomé' modoroskodsz bazmeg), de igazából sorolhatnám reggelig. Holnapután reggelig. Utálom, ha hülyének néznek. Most csakazé', mert teszkós pólóban nyomatom, nem biztos, hogy vért izzadtam a nyolc általános megszerzéséért. Általában a suliban a tanáraim se néznek hülyének, akkor a kitartott valagú újbudai nacsasasszony miért teszi, azt nem fogom soha megérteni. Nem a melót utálom, hanem az embereket. Liberális nevelést kaptam, így minden embert egyformán. Némelyeket talán kicsit jobban. A pontatlan fogalmazást, na attól falnak megyek. Ma este tök véletlenül ráakadtam egy fotós blogra, el is kezdtem olvasni, de az írója vagy töri a magyart, vagy szimplán példátlanul fellengzős, de három mondat után éreztem, hogy ezt én így nem bírom tovább. Átrugdostak magyar nyelvből érettségin, aztán játszod az agyad? Csodás. Már értem, miért vannak letiltva a kommentek. Legalább az autocorrect miatt a helyesírás elfogadható. A bennem élő nyelvtannáci szusszan egyet. A gyerekeket is utálom. Oké, ez ebben a formában nem teljesen igaz, mert csak a neveletlen, hisztis kis dög gyerekeket utálom, de 90%-ban olyanokat látok. Ordít mint a sakál, vörös és kétszeresre duzzadt a feje, könnye egy csöpp se, kalimpál minden végtagjával, és értetlenkedik. Szüleinek is jár a vascső, tökömé' nem lehet normálisan megfegyelmezni. Nem nadrágszíjjal, de az csak egy gyerek, nem hülye, nem hiszem el, hogy ha szépen elmagyarázzák neki amit nem ért (miért nem kapja meg X játékot most azonnal), akkor ne nyugodna meg. De nem, mert anyu-apu lusta, kiégett, frusztrált, ami oké, csak akkor nem vágom, miért akartak gyereket. Erről szerintem már írtam, és jó eséllyel még fogok is, mert átkozottul bosszant. Vannak cuki kölykök is, nem mondom. Mondjuk a szomszéd csaj kisfia, főleg ha nem játszik kora reggel azzal, hogy a belső udvaron mennyire klasszul kijön a visszhang. Vagy az alattunk lakó család kislánya, aki mindenkinek hangosan és mosolyogva köszön másfél-két éves létére.
Fél órája olvastam, hogy meghalt Bud Spencer. Isten nyugossza. Meg akartam tudni, hogy mégis mi történt, de az indexen csak a focival foglalkoztak, mire végre nagy nehezen méltóztatták kitenni a halálhírt, a cikk végére odaírták, hogy folyamatosan frissítjük. Ekkora ordas baromságot is már rég olvastam. Mit gondoltak, reggelre föltámad? Inkább ne írtak volna oda semmit, hanem holnap reggel szépen lehoznának egy részletesebb életrajzot a fontosabb képekkel. Buta index.
Legjobban mégis azt utálom, ha bele akarnak pofázni a dolgaimba. Ennek kapcsán jött elő a mit-mennyire-utálok kérdés. Mert a szokások. Meg a hagyomány. Meg ezt úgy illik. Hát hol nem szarom le mindet. Az én dolgom, engem érint legjobban, úgyhogy az lesz, amit én mondok, és akinek a véleményét kikérem, azért, mert őt ugyanannyira érinti, mint engem. Na erről lesz majd egyszer egy szép hosszú poszt, mert ki kell adni magamból a feszkót, fél óráig ordítozni szegény haverinának felindultságomban mondjuk kicsit segített, de azért nem volt az igazi, ha már az ember agyát az egekig basszák.
Ettől függetlenül ma egész jó kedvem volt végig. Remélem marad is.

Napi rutinom fontos része, hogy reggel vagy este (esetleg mindkétszer) elolvasom a híreket. Erre egy bizonyos hírportált használok, ami mondjuk már többször tölt el méla undorral, mint hálával az iránt, hogy jeee, megtudom, mi újság abban az alantas, brutális külvilágban. Hogy olyan stilisztikai hibákat vétenek az állítólagos újságíróik, amikért egy alsós gyereket is leszidnának, azt már kezdem megszokni. De hogy mennyire iszonyatosan részrehajlóak, semmi objektivitás nincs bennük, azt nem bírom lenyelni. Szóval ugyanitt tényszerű hírportál kerestetik. Mai ajánlat:
   - Valami női hölgy tanyavilágban gondnok. Az egész cikk arról szól, hogy panaszkodik hogy ez mennyire nehéz, de ő nem panaszkodik, mert. De, anyukám, mást se csinálsz. Nem baj, szar és sok a meló, add ki magadból nyugodtan, csak utána ne mártírkodj, hogy te nem, mert de, te igen. Budapestről (vagy bármelyik nagyvárosból) bazira romantikusnak tűnhet a vidék, mármint a klasszikus értelemben vett vidék, a tanyavilág. Hát, nem az. Bizony nincs leaszfaltozott út, központi fűtés, Teszkó két megállón belül, idő kell az orvosnak amíg kiér, munkalehetőségek közül se nagyon lehet válogatni, vagyis igen: dolgozol-e a földeken, vagy nem. Feltéve hogy van napszám. Aztán ha jön egy szép nagy jégeső, esetleg három hónapos aszály, megette a fene az egész éves munkát. A tanyasi élet szívás. Még mamám mesélt róla annak idején, hogy lánykorában milyen is volt. Lehet mondani, hogy az ötvenes évek, de ott annyira nem telik az idő, mint mondjuk az V. kerületben, ahol dizájnerruhás fiatalok csipognak az iPhone-jukon. A munka- és pénzhiány elkeseredettséget szül. Nem véletlenül indult be pár évtizede az urbanizáció. A tanyavilág azoknak lehet tényleg jó élmény, akik hétvégi kikapcsolódás gyanánt vesznek ott egy épületet valami telekkel. Na az romantika. Más kérdés, hogy tőlem az is távol áll. Bocsássa meg a világ, szeretem a várost a maga minden kényelmével és zajával együtt.
   - Tanárok alsós gyerekeket aláztak meg, mert egyikük a vécé mellé kakkantott, és a pedagógusok szerint jó ötlet nyilvánosan mindenkivel lehúzatni a bugyiját (ebből feltételezem, hogy lányvécében történt az eset) és segget vizsgálni. Az egy dolog, hogy érdekes megoldást választottak a bűnös seggrekerítésére, hiszen nyilván nekik se lehetett felemelő érzés potenciálisan szaros végbeleket vizslatni. Más kérdés, hogy lehet hogy nem mondjuk Budai Ilonkával kezdtem volna a sort, hanem Kalányos Eszmeraldácskával. Erre persze nyakamba zúdított az internet népe hideget-meleget. Persze az igazság sosem fog kiderülni, mert nincs hírértéke, csak hogy tancik gyerekeket aláztak. Tény, hogy én is más módszert alkalmaztam volna. Gondolom tanítás ilyenkor már nincs, csak nyári napközi. Akkor addig nincs játék, csak csöndben olvasás bent a teremben, szigorúan valami rémunalmas tananyagot (nekünk anno az autó és a bicikli meg talán a vasút történetét kellett olvasnunk délutánonként, elég hosszú volt, semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy utáltam, és néhány nevet nem tudtam, hogyan kell ejteni), amíg ki nem derül, hogy ki volt. Néhány szülő még hálás is lenne.
   - Radikális politikai párt képviselőnője aztat bírta mondani a szájával e, hogy az abortuszra jelentkező nőkkel kötelezően meghallgattatná a magzati szívhangot. Szeretem a reggeli hírolvasást, egyszer még le fog hozni a kávéról. Mert az abortusz bűn. Szeretném látni, ahogy ez a női hölgy minden parlamenti gyűlés, vita, happening előtt meghallgat egy szép velős előadást arról, hogy a multikulturális társadalom milyen nagyszerű és hatékony, hogy a magyar adófizetők pénzéből igenis érdemes felzárkóztató programokat csinálni a murmucoknak, emberbaráti kötelességünk menedéket biztosítani kivétel nélkül minden migránsnak, és civilizált országként meg kell adnunk a jogot a homoszexuálisoknak az egymással való házasságkötésre (ezt mondjuk szerintem tényleg megtehetnénk). Ez ugyanaz. A várandós nő maga döntött úgy, hogy elveteti a gyereket, mint ahogy képviselőasszonyunk is maga döntött arról, hogy politizálni fog egy jobboldali párt tagjaként. Merthogy a nemzethalált el kell kerülni. Igen, láttunk már ilyet, legutóbb Romániában a Ceausesku-uralom idején, ahol minden fogamzásgátló szer és az abortusz minden formája tiltott volt, sőt, törvénybe iktatták, hogy a születendő magzat nem az anya (és apa), hanem a nemzet tulajdona (sic!).
   - A többi hír szinte mind a fociról szól az EB miatt. Van rá egy ezresem, hogy ma délután kikap a magyar csapat a portugáloktól. Öttől kilencig melózok, szóval reményeim szerint az összes paraszt hazamegy meccset nézni, és lesz egy kis nyugtom.

D. szeptember hetedikén kezd Pesten, augusztusra kéne találnunk valami normális albérletet. Minél hamarabb. Ezt a mostanit szeretem, de innen egyfelől mennünk kell (tisztázatlan okok miatt, de van sejtésem, hogy fogjuk látni mi még ezt a lakást havi kilencvenért is meghirdetve), másfelől nem is lenne tisztességes itt maradni.
Tábornok holnap államvizsgázik, egy hónapja igyekszem csöndben lenni és lelket önteni belé, szerintem sikerülni fog neki. A környtanosok mind négyest meg ötöst kapnak, a fizikusokat alapszakon szeretik szívatni, a többi szakról nincs infóm.
Szombaton voltam Prosecturán, nagyon jól éreztem magam, és végre bebizonyosodott, hogy a tájékozódási képességem egyenlő a nullával, hacsak nincs mínuszban. Adj nekem egy térképet, és figyeld ahogy meghalok.

Reggel arra ébredtem, hogy szúr a mellkasom. Nem volt vészes, de ahhoz épp elég volt, hogy fölébredjek rá. Talán hülye pózban aludtam, vagy a fene tudja. Akkor volt régen ilyen, amikor együltő helyemben elszívtam másfél doboz cigit, ó, a régi szép idők, kocsmában dohányzás. Napközben szépen elmúlt, néha kicsit éreztem, de most már akkor se, ha nagyon mély levegőt veszek. Ha hinnék a természetfölöttiben, biztosra venném, hogy boszorkány volt. A boszorkány azért boszorkány, mert kiszorítja a szuszt az áldozatából úgy, hogy éjszaka a mellkasára telepedik, ez a lidércnyomás. Krúdy Gyula tudott ilyesmiről úgy, olyan ízesen írni, hogy meg kell keresnem az Álmoskönyvét. Egy másik könyvben azt olvastam, hogy ha "tetten érik" a boszorkányt, ilyen-olyan módszerekkel lépre lehet csalni, és elkapni, vagy legalábbis beazonosítani, hogy ki lehetett. Ja, aztán majd megjelenik valami fekete gyertyát tartó pucér wicca a szobában, de az legalább a kevésbé parasztvakító felekezet tagja, de nem akarok vallási kérdésekbe bonyolódni. Valmont novelláit imádom, időnként ír boszorkányokról, de egy másik oldalon is akadtam már igazi gyöngyszemre. Érdekesek ezek a népi hiedelmek. Lehet egy nép vagy környék akármilyen fejlett, művelt, előrehaladott, a saját kis babonaságaitól nem fog megszabadulni. Nem azért, mert nem tud, hanem talán azért, mert nem akar. A fekete macskáktól a kék lidércfényen át a lucaszékig teljesen átitat mindent ez az ezredéves hagyomány, talán az egyetlen, amit tisztelek. Talán mert ezt sehol nem erőltetik, sőt. Huszonöt-harminc éves kor fölött aligha van olyan lány, aki soha nem öntött ólmot, és minden korosztályból van, aki húzza az orrát, ha egy hónap tizenharmadik napja péntekre esik, vagy igyekszik valami jót csinálni újév napján, hogy boldog legyen tőle, és akkor az egész éve boldog lesz. Vannak aztán különféle rituálék is, otthon van néhány könyvem, ahol elég szép részletesen leírják őket. Néprajzosnak kellett volna mennem, de hát abból nem lehet megélni. Állítólag a farkasfog megvéd a boszorkányok bűbájától. Szerintem a kevesebb cigarettázás fog megóvni. Mondjuk mostanában nem is szívok sokat. Mindenre van magyarázat, esetleg most még nem tudjuk. De attól még van. Persze nincs az a racionális megoldás, képlet vagy törvény, ami az emberek hitét, legyen szó akármiről, kitörölhetné. És ez valahol így van rendjén. Lassan ismerjük az emberi test minden atomját, fehérjéjét, sejtjét, a biológiai és kémiai folyamatokat, leírhatóvá válik a szerelem, a gyűlölet, a közöny, a ragaszkodás, a függés, az elutasítás, egyszóval minden, de mégis... mégis kell valami ember fölötti. Egy istenség, egy eszme, egy kapaszkodó, hogy ennél többek vagyunk. Hitre mindenkinek szüksége van, ki-ki másban találja meg. Én egy kicsit babonás vagyok, de csak egy nagyon kicsit, Istenben hiszek, de a túlvilágot nem tartom létező dolognak. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy agyaljak rajta, de néha azt gondolom, hogy ha lenne, az jó lenne.

Vagy nem is beszélni. Csak közölni. Most valahogy minden jó. Egy ideje nincsenek rémálmaim, vagy legalábbis nem emlékszem rájuk. Hogy fantasztikus barátaim vannak, azt idáig is tudtam, de amikor kedvenc kricsmimbe toppanva kórusban kiabálják, hogy "MEGLEPETÉÉÉS!!!", az mindent felülmúl. A szervezést Évi bonyolította, és először csak az volt furcsa, hogy D. egy sörfesztiválról abba a kocsmába akart menni, hát jó, menjünk, én szeretem... aztán jé, ott van Évi, micsoda véletlen, de hát ő is komálja a helyet. Monsu is itt van, ofkorsz, jóban vannak, miért ne lenne itt vele. Folyosótárs is, oké, ismerik egymást mind a hárman, nincs ebben semmi... Tanti is, na ez már fura... Tesóm is, mi a tosz :D Ez kb. másfél másodpercbe tellett, hogy végigfusson az agyamon, csak később vettem észre, hogy ott van még Zita, Joker és Pubi is, később pedig jöttek még páran, aki pedig nem tudott csatlakozni, üzent egy üveg Jägerrel. Volt torta is, meg minden, éjfélkor kocsmatúrára indultunk, mert karaokezni akartunk, aminek az lett a vége, hogy Évivel torkunk szakadtából ordítottuk a pesti éjszakába az összes általunk ismert ilyen-olyan indulót. Itt a nyár, kell majd még ilyen. Mit kell ahhoz inni, hogy az embernek ne legyenek téveszméi és ne váljon agresszívvá? Talán társaság és alaphangulat kérdése. Igen, azt hiszem, ez a kettő a felelős, nem a pia. Az őszinteségi rohamokért is. Az elmúlt hónapok során kétszer kapott el, ha jobban belegondolok, az egyik épp az említett este végén volt. Kavicsról kavicsra, lassan, le a földig. Menni fog, csak idő kérdése. Nincs semmi oka, hogy ne sikerüljön. Húúú. Képes vagyok rá. Fogok tudni beszélni. Szent szar, milyen lehet annak, akit valami trauma ért?! Mennyire durván képes bezárkózni az ember a saját elméjébe? Mennyire képes kiszorítani másokat? És közel engedni? Mennyire képes megváltozni mások hatására? Mennyire képes tolerálni mások változásait? Változik egyáltalán maga az ember úgy igazán? Idő, idő és idő. Az mindent megold és elsimít, megválaszol, csak a fiatalságot bassza el, ha az ember hagyja.
Meg úgy egyébként is jól vagyok. Azt álmodtam, hogy az egyik otthoni középiskola töküres és félhomályos kollégiumában vagyok, és azt számolgatom, hogy hogyan és hol fognak elférni a vendégek. Aztán a tablókat nézegettem, vagyis inkább keresgéltem. Mintha még nem láttam volna. Csak ott valahogy más volt az egész miliő. Valójában soha nem jártam ott, de szóba került. Korai még. De azért sokszor eszembe jut. Furcsa dolog az emberi természet. Hogy mi vonz valakihez, akiről évekig semmit se tudtunk. Akiről nem tudtuk, hogy mit is akarunk pontosan, de valamit igen. Meh, még nem akarok spoilerezni. Akik számomra fontosak, azok úgyis tudják. Tesó, barátok, szülők. 

Nagy port kavart múlt héten egy gödöllői eset, ahol is egy idős bácsi kényszerült bezárni a több évtizede vezetett cukrászdáját, ugyanis névtelen bejelentés miatt kiment vizsgálódni a NÉBIH, és annyi szabálytalanságot találtak, hogy a bácsi a büntetés kifizetése helyett inkább úgy döntött, örökre bezár. A Magyar Internet Népe egy emberként emelte föl a hangját ez ellen, indul petíció (bazmeg, mé?! Ha aláír valamit virtuálisan százezer ember, abból még nem lesz pénz), és tömegével mentek sütizni-fagyizni a papihoz. Ez tök szép meg minden, de. A névtelen feljelentő kb. most az egész ország ellensége lett. Névtelen... vajon a hatóság kiadná, hogy na cicáim, Lópici Gáspár piripócsi lakos tett bejelentést a tata boltja ellen? Aligha. Aztán a másik, a személyes kedvencem, a kettős mérce. Ha egy kínai éttermet kéne bezárni mondjuk ugyanilyen okok miatt, a plebs habzó szájjal verné a térdeit örömében, hogy igen, mennyire megérdemelte ezt a rohadt szemét profitorientált sárga rizszabáló disznaja. Azonban ha a magyar paraszt koszos, az kb. népi hagyomány, kézművesség, pofa lapos és zabáld a krémesed. Sose jártam abban a cukrászdában, lévén soha nem volt semmi dolgom Gödöllőn. Ha otthon lenne egy ilyen hely, hát vagy bemennék, vagy nem. Ki tudja, talán igen, nem vagyok finnyás. Tantival épp arról beszélgettünk, hogy a Zug se volt épp egy sterilszoba, mégis mennyit jártunk oda régen. Naná, de más száz forintért egy házmestert inni a zöld ponyva alatt a sörpadon (Istenem, mennyire hiányzik...) tizennyolc évesen a haverokkal, meg más bemenni egy cukrászdába esetleg családdal vagy asszonnyal/emberrel megenni egy fagyit. Intermezzo: Zug, anyám, annyira távolinak tűnik. Nyolc-kilenc éve bontották le, most parkoló van a helyén. Vajon hova lettek a plakátok? Mi lehet T-boy-jal? És Rékával? Mi lett a számítógépekkel? Az idő múlása úgy hozta, hogy a helyről való legélénkebb emlékeim között van, amikor 2010-ben nyárnyitó előtt ott alapoztunk, és D-t kérdeztem, hogy angolul mi a "halálra ítélt". Sentenced to death. Azóta tudom. Intermezzo vége. A kommenthuszárkodás csimborasszói azok a nagyokosok, akik helyből támadnak, hogy "nagyanyád sütijét se eszed meg akkó'?" Nem bazmeg, nagyanyám sütijét se ettem meg annak idején, ha úgy gondoltam, hogy nem kéne megennem, mert. Arról se szól a fáma, hogy a kisöreget előtte hány alkalommal baszogatták, hogy takarítson ki. Lehet, hogy szóltak már neki ezerszer, csak nem tett semmit, sajnos az meg édesmindegy hogy azért, mert nem tudott, vagy azért, mert letojta. Értem, hogy konvergálva a száz év felé az embernek már nincs sok minden, amiért éljen. Felesége, gyereke nincs, csak az üzlete. Sajnálom a papát, tényleg. De vannak dolgok, amiket meg kell tenni. Ha az EU szabvány, vagy a szomszéd Maris, vagy a fizető vendég azt mondja, hogy tisztaságnak kell lennie, akkor tisztaságnak kell lennie. Koszos gépből vagy munkafelületről igenis bazmeg belekerül a szennyezés a kajába, onnan a szervezetbe, attól meg betegnek lehet lenni, és/vagy fosni, mint a kanalasgém. Ennyi a történet. Ha nekem lenne egy ruhaboltom (mert éppen lehetne), én se árulnék szakadt vagy pöcsétes cuccokat. Lehet, hogy nem Versace meg Armani lenne a fő profilom, de azért lenne egy igényem a boltomra. Sok okos pesti meg hőzöng, hogy így kibabrált a rendszer egy ártatlan emberrel. Valaki mégis ráhívta az ellenőrző szervet, akik csodával nem épp határos módon megbüntették, ráadásul nem is kicsit, gondoltam azt se jókedvükből tették a szakemberek. A tisztaság nem az anyagi helyzet függvénye, asszem ez akár a tanulság is lehet. Ha meg tényleg annyira odavannak a gödöllőiek meg a sok empatikus honfitárs, akkor dobjanak össze egy takarítóbrigádra, esetleg új gépekre, ne adj' Isten még a büntetésre is, és az élet mehet tovább, mindenki boldog, a bácsi fagyiztat, a nép fagyizhat. Hülye magyar paraszt már megint nem gondolkodik, csak veri a nyálát.
Egyébként jól vagyok, főleg miután D. hívott délután, hogy már szinte biztos, hogy szeptembertől kezdhet Pesten, cégen belül. A hétvége is csodás volt, vele mindig az. Tesómmal is kibékültem még valamikor a hét elején, erre kár is több szót fecsérelni. Azonban furcsa dolgot álmodtam. Vagyis inkább dolgokat. Azt már megtapasztaltam, hogy ha kora reggel fölébredek, és utána visszaalszok, akkor mindig valami rosszat álmodok. Most is ez volt, már nagyon nem emlékszem rá, csak hogy valami háborúszerűség volt, és menekülnünk kellett, de mi össznépileg inkább beültünk valahova inni. Jellemző. :p Kalocsán voltunk, és két gyerekkori barátnőmmel sétáltam abban az utcában, ahol gyerekként oly sokat játszottunk, és szomorúan láttam, hogy az utca végén lévő házakat, köztük Gabi barátnőm nagymamájáét is lebontották, ami megmaradt, az is düledezik. De nem is sétálhattunk sokáig, mert valamiért el kellett bújnunk, és csak néztem a lában alatt burjánzó gazat egy téglarakás mögött, és arra gondoltam, már semmi nem lesz a régi, amikor fölébredtem. Gabi asszem Kanadában él egy ideje a kislányával, Dóra tanítónőnek készül Szegeden, Petiről semmit nem tudok, a Szalontai-fiúkról még annyit se. Viszont új fodrászlány van az Újbudában, aki ügyesen vágta le a hajam, ami jó, mert jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy holnap egész nap a laborban fogok rohadni, így nem lenne időm ilyen világi hívságokra, mint fodrászat. No sebaj, csurig töltöm majd a telefonom, és chill, halk zene és pepecs munka. Oké, nem bántom a munkát, mert tényleg szeretem csinálni, csak azzal kezd kilenni a tököm, hogy az egyik srác mindig ír valamit, hogy valami má' megen nem jó, a program így meg úgy. Faszom a programokba bele má'. Én is tudok programozni. Mosógépet. Na. Ezt kapd ki.

Egy pasas beül a fodrászhoz hajat vágatni. Miközben a fodrász nyírja, megszólal:
   - Dugom a feleséged.
   - Mi?!
   - Csak vicceltem.
Eltelik két hét, faszi ismét megy fodrászoltatni, megint ugyanaz a fodrász vágja a haját, megint mondja neki:
   - Dugom a feleséged.
   - Tessék?!
   - Csak vicceltem.
Újabb két hét múlva megint megjelenik, megint hajvágás, megint párbeszéd:
   - Dugom a feleséged.
   - Hogyan?!
   - Csak vicceltem.
A fodrásznak azért szöget üt a fejében a gondolat, hazaérve kérdőre vonja az asszonyt:
   - Drágám, valami fószer rendszeresen bejön hozzám az üzletbe, és azzal viccelődik, hogy dug téged.
   - Jaj szívem, biztos csak valami unatkozó futóbolond, mit foglalkozol vele?
Fodrászunk megnyugszik, amíg két hét elteltével ismét megjelenik a hajvágós manus:
   - Na, panaszkodunk, panaszkodunk?