A tegnapi napom alkalmával újra teljesen tizenhat évesnek éreztem magam, aztán később már majdnem tizennyolcnak, de ezt majd később. Egyik lyukasórában kimentem cigizni, akkor gondolkodtam, hogy föl kéne hívni Nojmit, hogy mi van vele mostanában, aztán rájöttem, hogy nincs meg a száma. Délután Virággal találkoztam Polipnál, kiderült hogy itt tanul Szekszárdon fodrásznak. Csini volt, mint mindig. :) Aztán a szokásos módon hazajöttem Izával meg Tesómmal, és vártam az iccakát, hogy kezdődjön Edda. Mindenki ott volt, aki számít. Zoli is.

Szóval fölvettem vele a kapcsolatot, három év után először. Lehet, hogy volt az több is. Mindegy. És találkoztunk. Eddán. És beszélgettünk. Kilenc óra körül négyen (Gábor, Nyuszu, Zoli meg én) átmentünk a Tekébe, Bécitéren óriási tömeg volt, de hogy pontosan miért döntöttünk így, már nem emlékszem. Na mindegy. Ott folytattuk az ivást (én meg Nyuszu, a srácok alkoholmenteset ittak), aztán jött még Iza és Tesóm, majd lekísértem Gábort a pályaudvarra, és mentem vissza. Lassan mindenki elszállingózott, a végén már csak mi maradtunk ott Zolival. És folytattuk a dumapartit. Jó volt, Isten látja lelkem, mázsás súly esett le a szívemről, valahogy tényleg megkönnyebbültem. Minden szóba került, ami csak létezik a világon, aztán olyan éjfél körül elindultunk lefelé. Még bementünk a Szászba cigit venni, na persze a legolcsóbb a Multi volt, de oda se neki. Utána ő elment vécére, én meg álltam a sétálóutca kellős közepén, és az egyik márványtáblán lévő szöveget olvastam, amit az egyik ház falára erősítettek föl. Nagy elbambulásomban egyszerre csak arra kaptam föl a fejem, hogy megcsikizte a tarkómat. A szívbaj jött rám, meg valami más érzés is, valami behatárolhatatlan. Garay gaRAJ téren még leültünk egy kicsit, aztán szépen lassan elballagtunk a Mátyás király utcába, mert csak ott talált parkolóhelyet. Volt, hogy be nem állt a szánk, volt hogy nagyokat hallgattunk. Kocsival hazahozott (úgy vezet, mint apám :D), és akkor valahogy szóba jött, hogy ilyenkor már úgysincs senki az utcákon, erre rávágta, hogy csak két ilyen őrült, mint mi. Érdekes, mert azok alapján, amiket beszéltünk, kiderült (pl. ebből is), hogy nem csak én elmékszem a régi időkből mindenre, hanem ő is. Amúgy semmit nem változott, még mindig dilis. Búcsúzásnál annyit vágtam ki magamból, hogy köszi a fuvart, ha nagy leszek meghálálom, és hogy majd még találkozunk valahol, valamikor, szia, és hiába volt sötét, rá se mertem nézni. Kipattantam a kocsiból, és jöttem be a lépcsőházba. Szavakkal nem lehet elmondani.