Ma reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy már csak egy évem van vissza, ha szerencsés vagyok, és elhúzhatom innen a belem. Ja, csak éppen olyat álmodtam, aminek talán semmi jelentősége, de én azért nagyot tulajdonítok neki. Álmomban Pollenen voltam, Gábor valahova eltűnt (talán együtt se voltunk), és megismerkedtem egy nagyon aranyos, nagyon hosszú hajú sráccal, még msn-címet is cseréltünk. Adott egy szálat a hajából, amit az ujjam köré tekerem, és úgy nézett ki, mint egy fényes, majdnem fekete gyűrű. Utána már hiába kerestem az illetőt, nem találtam, csak egyszer integetett, de akkor meg nekem kellett sietnem valahova (asszem). Viszont itthon örömmel nyugtáztam, hogy végülis fölvett msn-re... szóval pasiztam volna álmomban? Lehet. Gábornak megadtam a lehető legutolsó utáni legeslegutolsó esélyt. Kíváncsi leszek, hogy meddig bírja. Na de vissza az elejére. Egy év. Az lófasz. Ha az elmúlt három, de inkább három és fél évben nem tudtam vele beszélgetni, csak egyszer, akkor szinte kizárt, hogy ezalatt a röpke idő alatt újra haverok, barátok legyünk. Mást talán már nem is akarok tőle. Kiderült, hogy amit Dóricám utált, én azt imádtam benne, és az a része hiányzik a legjobban. Ilyeneket más nem tud osztani, legalábbis nem ekkora átéléssel vagy és őszinteséggel. Jó lenne vele újra dumálni, ugyanúgy mint régen, hosszú órákon át, nézni ahogy a majdnem fekete szemeivel mered a semmibe, és már rég rámhozta a frászt, még mindig mondja... kérdés, hogy ez még megvan-e benne? Nem tudom. Mindig tudtunk miről dumálni, egyszer még be is ismertem neki hogy ő az egyik legjobb barátom, aztán puff, a hülyeségem meg a hisztim miatt lelépett, mint kurva a díványról. Vajon ha tudná, hogy most mi a helyzet? Ha vágná, hogy már nem hisztiznék soha többé? Mit csináljak?
Amúgy ki mit tervez hétvégére?