Nem tudom, mi van velem ma, fosom a verseket. Létrehoztam az első emosokról szólót. Igaz, átköltés, de lehet, hogy egyszer még himnusz lesz belőle:

Mi emónk, ki vagy a szennyekben,
Tapostassék ki a te beled,
Jöjjön el a te halálod,
Legyél megnyomorított, amiképp tested, ugyanúgy a lelked is,
Mindennapi cseszegetésed hadd adjuk meg néked ma,
És vágd fel végre az ereidet,
Miképpen mi is felvágnánk a tieiteket.
Dögölj bele a szaros életedbe,
De kímélj meg minket a rinyálásodtól,
Mert tied a szánalom, a csicskaság, és a gyűlölet, mindörökké, Oi!