PatkányBlog

Nem múlik, nem múlik, ha minden erőmet beleadom, akkor se múlik! Úgy érzem magam, mint egy hároméves kislány. Legszívesebben a fejemre húznám a takarót, hogy ne lássanak. Mert igen, még mindig félek a sötétben, a sötéttől... itthon annyira nyugtalan tudok lenni, ha egyedül vagyok... még akkor is, amikor világos van. Tudom, hogy egy panellakásban elég jól terjednek a hangok, de vannak akkor is, amiket akárhogy akarok, egészen egyszerűen nem tudok megmagyarázni. Van itt valami tényleg? Vagy csak az én fejemben léteznek? Képek, hangok... tegnap a suliban is hallottam. Először azt hittem, hogy valaki a telefonjával szórakozik, de körülnéztem, és senkinél nem volt... hátul a fiúk kártyáztak, elöl a csajok írtak, mellettem ettek, de senki nem babrált telefont. Este, amikor lefekszem aludni, tökmindegy hogy Tesóm is ebben a szobában alszik-e vagy a másikban, nem érzem magam biztonságban. Fal felé fordulva szeretek aludni, és ilyenkor mindig azt érzem, hogy áll valaki a hátam mögött, az ágy mellett, és figyel, feszülten figyel... de ez nem akkor tör rám, amikor elhatározom, hogy na most alszok, és ledőlök, hanem utána, változó, hogy mikor... jön egy pillanat, és elfog a rémület, és csak akkor tudom egyáltalán lehunyni a szemem, ha a szoba felé fordulok, és bosszant... nagyon bosszant... mikor lesz már vége? Faszomat bogáncs...