Megint ott tartok, hogy sehol. A múltamat szégyellem, a jelenemet nem bírom elviselni, a jövőm meg üres... Gábor ad reményt, meg hogy vele hamarosan elmehetek olyan messzire, hogy soha ne kelljen visszajönnöm, és végre boldogan élhessek, ha egyáltalán megérdemlem. Anyám megint kiakasztott... igazából azzal, hogy amennyire én észrevettem, nagyon nem bírja Gábort. Vagy én nem tudom. Az egész egy telefonos ügyön alapszik, ami ráadásul... áh, mindegy... szóval most megint ő a közellenség itthon, vagy én nem tudom, de én ezt nem akarom, mert ez így rossz, nagyon rossz... a lelkem eladnám hogy legalább kedveljék... szerintem faterom bírja... Tesóm nem tudom... anyám meg, ha tippelnem kéne, egyáltalán nem. Tudom, hogy ő se hibátlan, de én se vagyok az, és senki más nem az! Mindemellett a suli is egyre jobban bosszant, meg úgy általába minden... úgy érzem, megfulladok. Néha rámtör, hogy tényleg fölöslegesen jöttem a világra, és az ittlétem csak egy tévedés, nem lett volna szabad megfogannom, nem lett volna szabad megszületnem, mert az értéktelen emberek számát szaporítom azzal, hogy létezem. Pedig nem én akartam! Sokszor gondolom azt, hogy tényleg mindenkinek a terhére vagyok, rengeteg negatív kritikát kapok magamat illetően, amik csak megerősítik, hogy egy darab szar vagyok. Szinte már mindenkit gyűlölök magam körül, főleg az idegeneket... akiket pedig bírok, azok remélem tudják, hogy ők kivételek. Gyűlölöm az embereket az utcán, a tévében, a lépcsőházban, gyűlölöm az utcaseprőktől kezdve az agysebészekig az összeset! Gyűlölöm Gyapjast, mert tudom, hogy sokkal többet jelentett Gábornak, mint amennyit én valaha jelenteni fogok neki. Próbálja titkolni, de szerintem így van. Azt mondja, hogy engem jobban szeret, mint amennyire azt szerette. Ezt elhiszem, de néha vannak kétségeim affelől, hogy lehet-e engem egyáltalán szeretni? Megérdemlem én azt? Nem hinném. És miért? Mondd meg, Istenem, miért?! Mert nem felelek meg egy adott normának? Mert nem vagyok anorexiás? Mert nem érdekelnek azok, amik a nagy többséget igen? Mert szívesebben elvagyok a saját kis világomban, ami legalább tiszta, és olyan, amilyennek látni akarom? Sokszor irdatlanul nehéz másmilyennek lenni, de azért nem fogom magam megjátszani, hogy befogadjon egy olyan közösség, aminek nem is akarok a tagja lenni. Nem akarok együtt vonulni a birkákkal, nem akarok behódolni olyanoknak, akiknek esetleg márkás ruháik vannak, vagy félkilós aranylánc lóg a nyakukban. Mikor lesz már ennek vége? Lesz-e egyáltalán vége? Most legszívesebben odabújnék Gáborhoz, és (meghalnék) elaludnék jó mélyen, és fel sem ébrednék, amíg nem jönne el az ideje.