Tudom, már nem írtam több, mint egy hete, de hát vagy nem volt net, vagy időm, vagy kedvem... de jobbára csak nem történt semmi említésre méltó. Nem úgy tegnap! Gábor kivett egy nap szabadságot, hogy megvegye mindenkinek a karácsonyikat, kijött elém a sulihoz, utána együtt mentünk húgának nézni valamit. Közben csináltattunk rólam új igazolványképet, ami a diákomhoz kell, mert ami volt, azt elhagytam. Persze ez még véletlenül se jelenti azt, hogy ott van Gábor ágya mellett, mert neki adtam a matrica miatt, és ahhoz sincsen semmi köze, hogy ha az ő diákján nincs matrica, akkor kb. tízszer annyiba kerül a bérlete, mint egyébként. Szóval elhagytam. Na, miután végeztünk, bementünk Polipba, ahol végig azt osztotta (többek között, persze), hogy kell mennünk a bemutatóra, mert nem írtam sms-t. Én meg el nem tudtam képzelni, hogy miről beszél? Nem írtam sms-t? Kinek? Nem írtam sms-t. Mindegy. Aztán szépen lassan rájöttem: annak az ótvaros eszterkének nem írtam kiosztóüzenetet, hogy hagyjon minket békén a kofálkodásával. Szó szerint a fejemet vertem a falba, amiért ilyen hülye voltam. Szóval háromnegyed hatkor jelenésünk volt a vicces narancs (gyengébbek kedvéért Happy Orange) előtt. Mondanom se kell: sík ideg voltam, nem akartam látni a gyűlölt libát, meg mittomén... majd ha egészséges életmódot akarok, akkor megoldom magamnak, és nem fogok őrá meg a gyökérségeire fanyalodni. Lényeg a lényeg: ott álltunk, ahol Gáborék megbeszélték, várunk, csak várunk... liba nem jön... Gábor azt mondta, ha egészig nem ér oda, akkor lépünk. Már csak hét perc volt hatig, amikor módosított: ha két percen belül nem ér oda, elindulunk vissza a Polipba. Természetesen abban a pillanatban beparkolt a bonyhád-majmosi csapat csiriviri kocsija, eszterke kiszállt, én oda se akartam nézni... gondolom mindenki ismeri azt az érzést, amikor valakinek a puszta látványától rátör a kínozhatnék, amikor nincs más vágya, csak hogy addig csapkodja a gyűlölt lény fejét egy kőhöz vagy akármihez, amíg annak agyveleje mindent el nem borít, vagy szép apránként csonkítgatni, vagy valami ilyesmi... na én enenk legalább a köbét éreztem. Szóval liba odalibegett hozzánk, igyekeztem leplezni az utálatom és undorom, köszönt, visszaköszöntünk, közben úgy bújtam Gáborhoz, mintha az életem múlna rajta, hogy ne engedjem el. Végülis lehet benne valami: így legalább mindkét kezem lefoglaltam azzal, hogy a pulcsijába kapaszkodtam, és nem annak a ringyónak a haját téptem. Megkérdezte, hogy sokat késett-e? Mi egyszerre vágtuk rá, hogy igen. Hümmögött egyet, mire Gábor megkérdezte, hogy ugye nem ott bent a VN-ban lesz a bemutató? De, miért? Akkor ránéztem, és halljátok esküszöm: ennyire bamba egy bigét én még az életemben nem láttam. Csak összehasonlításképpen: Rémarcú hozzá képest valami NASA-professzornak néz ki, ha az értelmes arckifejezést vesszük. Szóval Gábor mondta neki, hogy ő nem megy be ilyen zsibbadtak (sznobok?) közé, mire eszterke: "hát, azzal hogy így beszélsz, csak magadat minősíted le". Na ez volt az a pillanat, amikor még jobban szorítottam Gábort, mert éreztem, hogyha gyengül a lelkem, és úrrá lesz rajtam az a harag, ami akkor fortyogott, tíz-tizenegy év elfojtott agressziója, a gyilkolási vágy, akkor abból a tyúkból egy tál takony nem marad, úgy elverem. Az volt a gond, hogy sokan álltak a VN előtt, ha nem lett volna ott senki, csak mi hárman, Istenre esküszöm, úgy pofon vágtam volna, hogy a múzeum adta volna neki a másikat, ha ugyan nem üti ki a falat! Iszonyatosan elkapott a harci ideg! Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mégis mit képzel magáról, hogy így beszél a barátommal? Oké, hogy valamikor anno az övé volt... de annak már több, mint egy éve... és lassan egy éve, hogy Gábor meg én együtt vagyunk (szeret-szeret-ölel-ölel), tehát ennek a lénynek gyakorlatilag semmi köze hozzá!!! Ja, míg el nem felejtem: mily véletlen, a mostani barátja nem volt ott! De vissza a cselekményhez: kijelentette, hogy akkor nem kell bejönnünk, oké, akkor nem is megyünk, sziasztok, szevasz, és elindultunk vissza Polipba. Mondanom se kell: mázsás kő esett le a szívemről! Annyira boldog voltam, hogy nem kellett végighallgatnom a süketelését! Eszembe is jutott valami: akik szokták nézni a Comedy Centralt (VH1 csatornán van délután kettőkor, én imádom, mióta nincs a Louie élete a Jetixen, azóta azt nézem, ha valami jót akarok), ott szokott lenni reklámszünetekben "Short Cuts", ezek pár perces bevágások. Van egy nagyon jó: Dan Clark: Randizási kézikönyv (vagy Munka kézikönyv is, de mi most a randizásival foglalkozunk), az egyik rész címe: 10 dolog, amit ne csinálj egy randin. Ott nem tudom hanyadik az, hogy pasi meg csaj ülnek az étteremben, lány mesél magáról, a pasi térdén ülő hasbeszélő bábu belekiabál: uncsi! Csaj néz, beszél tovább, bábu: rrribanc! Na azon sírva fakadtam majdnem, akkorát röhögtem! Szóval eszembe jutott, hogy mekkora flash lett volna ezeket bekiabálni a nagy szereplése közben... égett volna, mint a Reichstag! Én is, de ekkora áldozatra szerintem hajlandó lettem volna. Tény, hogy nagyon megaláztam volna vele saját magamat is, de ha azon múlt volna, hogy jól zavarba hozzam, akkor miért ne? VN-ba nem járok, az ottani emberkék közül egyikkel sem ismerjük egymást, tehát... de aztán mivel nem mentünk be, ez is elmaradt. Gábort megkértem, hogy szóljon, ha még egyszer zaklatja ez a bamba buxa, én azt se bánom, ha tízezres telefonszámlám lesz; felhívom, és úgy kiosztom, mint a szart, na jó, nem úgy, hogy "te szarrágó ócska ki-bebaszott kurva, ha még egyszer hozzászólsz Gáborhoz, lerúgom a vesédet és azzal a rusnya fejeddel tanulok meg dekázni, kivéreztetlek, a semmitérő szívedből csinálok biciklipumpát, majd kitépem a nyelved, és végighúzom a seggemen!!!", hanem inkább valami olyasmit, hogy hálás lennék, ha lekopna rólunk, ellenkező esetben számoljon a következményekkel, amik... hát... beláthatatlanok. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy erre még sor kerülhet. Egyébként meg minden rendben, suli jól megy, meseregényem szépen haladgatgatgat... lassan, de legalább biztosan. Ja, ma megtalált Péterfiné is, amikor az Ady zebrájánál várakoztam a zöldre... kérdezte, hogy megvan-e még a barátom... persze, hogy megvan... azt mondta, hogy akkor legyek hozzá hűséges... és ezt azzal a tipikus huncut mosolyával mondta... felháborodva közöltem vele, hogy én igenis hűséges vagyok hozzá. Akkor ne nézegessem Révai tanár urat. Felfújtam magam, mint egy mérges pulyka: ha Gábor néz vizespólós versenyt, akkor ennyi talán nekem is jár. PFK kénytelen volt igazat adni... aztán szóba jött a továbbtanulás, majd elváltak útjaink. Ez a mai nap valahogy nagyon lezsibbasztott. De holnap hajnalban mennek Katalináék Sopronba a hétvégére, viszik Tesómat is... Hawaii! =)