Megint vele álmodtam, hosszú idő óta először. Nyár volt, mint általában, és én gyakorlatról mentem át boltba, magam mellett tolva Rozit, illetve hát úgy, hogy a kormánya a jobb kezemben volt, a bal kezemben pedig levelek. Azt hiszem azok, amiket Adri unokatesójával, Janival leveleztem. Vajon mi lehet vele... mióta kiengedték a diliházból, se kép, se hang. Na lényeg, hogy a levelek közt ott volt egy, amiből kiderült, hogy az írójával jó haverok voltunk, de aztán valamin összevesztünk, és azért nem beszél már velem. Sosem láttam még azt az írást, mégis tudtam, hogy Csabáé. Átkoztam magam, amiért összevesztem vele, pedig sokáig küzdöttem, hogy legalább szóba álljon velem. Többre nem emlékszem, azt hiszem, hogy felébredtem. Nem ez az első álmom, amiben szerepelt, májusban is álmodtam vele, és nyáron is elég sokat. De ősszel valahogy nem igazán, vagy csak nem emlékszem rá. Zoli viszont szerencsére teljesen eltűnt... ez tegnap jutott eszembe, hogy már hónapok óta nem láttam. Na nem mintha hiányozna... néha eszembe jut, de már nem haragszom rá, és már tisztában vagyok azzal is, hogy miért nem: mert már tényleg túltettem magam rajta. Néha úgy gondolom, hogy bosszút állni sem érdemes. De csak néha. Na mindegy. Átküldtem ma msn-en néhány képet Csabáról Juditnak (akinek a teljes neve véletlenül Csaba Judit, és neki meg ma van a születésnapja, Csabának tegnap volt, júúúj...), azt írta, hogy szerinte is nagyon jó pasi. Nem, Hercit nem lehet így emlegetni, hogy jó pasi... ő csoda. Nem egy csoda, hanem a csoda. Ha tudnám, leírnám, hogy ő milyen emberfeletti, a hibái ellenére, én tudom, hogy jót akart, és már biztosan meggyógyult a térde is, és hogy szívesen végighallgatnám Varga Dani minden zsidózását és náci szarságát csak azért, hogy addig is a közelében legyek. Kíváncsi vagyok, pénteken vajon jön-e Tankcsapdára. Olyan sok dolog van, amit el akarok mondani neki, de még nem tehetem, és talán soha nem is lesz rá lehetőségem. Hogy nincs olyan perc, amikor ne rá gondolnék, ha unom magam órán, mindig róla írok vagy rajzolok; ha meglátok valakit az jut eszembe, hogy vajon ugyanazokkal a módszerekkel gyilkolnánk-e meg... és hogy vajon van-e köze az idegösszeroppanásának ahhoz, amit Dya mesélt: hogy az utcájukban szépen levezette Dya egyik haverjának, hogy hogyan ölné meg. Annak ellenére, hogy mennyire különbözünk, érzem, hogy a lelkünk mélyén mégis ugyanolyanok vagyunk: én is sokat fantáziálgatok a gyilkosságon, és nekem is vannak olyan ötleteim, hogy néha megijedek magamtól. Nem tudom, ezek honnan jönnek, de néha látom magam, ahogy az erkélyen állok, cigizek, és mosolygok, a következő pillanatban előredőlök és kilököm magam, és csak zuhanok öt emeletet. Minden indok nélkül. Vagy amikor direkt nem a zebrán megyek át csúcsforgalomban, pedig a közelemben van. Vagy amikor késeket mosok. Az a kedvencem. Vagy egyszerűen csak fejbelövöm magam, miközben a világ képébe röhögök. Azt hiszem, ő megértené ezeket. Talán már tudja is némelyiket, ismeri, hogy milyen érzés lehet lenyalni egy véres kést, vagy egy olyan ember szemébe nézni, akit ő ölt meg. Ok nélkül sosem gyilkolnék, ebben biztos vagyok. De ha listát kéne írnom azokról az emberekről, akiket kegyetlenül lemészárolnék, de úgy, hogy sokáig szenvedjenek, kínlódjanak, és a fájdalomtól eltorzult arcukat látva reszketnék a boldogságtól... akkor Varga Danival kezdeném, Galambossal folytatnám, Tóth Zsoltiék, Paris Hilton, és még sorolhatnám. De tisztázok valamit: ritkán nézek horrorfilmet, sosem játszom erőszakos játékot számítógépen (kivéve ha a Honfoglaló annak számít) és máshol sem, én csak... már megszoktam, hogy ilyenekre használom el a fantáziámat ahelyett, hogy naphosszat unatkoznék. Furcsa, mert akik azt tanácsolják, hogy keressek fel egy szakembert (pszichológust), azoknak ezekről még sosem beszéltem... ide is csak azért írom le, mert két ismerősöm van, akikről tudom, hogy rendszeresen olvassák ezt a blogot, a többieket meg úgysem hiszem, hogy személyesen ismerem. Néha az jut eszembe, hogy milyen jó lenne egy tincset szerezni a hajából (mármint Csaba hajából). Anitáék csütörtök délután szórakoztak azzal, hogy kitépik neki az összeset, és azzal törlik le az Adidas kirakatát, csak nekem adnak egy szálat belőle. Tényleg, egy szálat szerezni még lehet hogy sikerülne is. Egyszer tüzetesebben meg fogom vizsgálni a biciklijét. Ha legalább egy sárdarabkát találok a pedálon, azt is elteszem, mert az ő bakancsáról jött le. Akármennyire is utál, egyszer talán rájön, hogy van bennünk pár közös vonás. Én nem azt kérem, hogy ugyanazt érezze irántam, amit én őiránta, nem azt kérem, hogy ugyanúgy szeressen, hogy őrülésig rajongjon értem, hogy szentnek tartsa a lábam vagy a bringám kerekének nyomát... csak ismerje el, hogy nem olyan értelemben vagyok lökött, ahogy először hitte, hanem egy kicsit, vagy talán nem is kicsit úgy, mint ő. Mert szerintem neki nem kéne kétszer szólni, hogy segítsen benzint szerezni ha fel akarnék gyújtani egy környékbeli falut. Tudom, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem kérdezne semmit. De hogy hozzam mindezt a tudomására? Várjak? Azt nem akarom, hogy megint elküldjön. Én csesztem el, úgy mentem oda hozzá, mintha egy srác lenne a sok közül, pedig Istenem, dehogyis az! Ő maga a művészet, a természet csodája, az őrületével és a hosszú hajával együtt... amik tulajdonképpen azzá teszik, ami. Csak azt sajnálom, hogy a képeken nem látszik, milyen gyönyörű is igazából a haja. Nem sütött a Nap akkor, és azért nem csillog, egyébként meg olyan, mint a gyémánt... láttam nyáron és tavasszal is nagyon sokszor... ha azt mondom, hogy szebb haja van, mint Tesómnak? Ne gyűlölj, Cinta, ha esetleg olvasod... érzem, hogy szép lassan érdeküket vesztik a dolgok, és sajnos az emberek is, már amelyik. Már nem várok úgy üzeneteket, mint régen, ha sms-t ír, sokáig nem jut eszembe semmi, amit válaszként elküldhetnék, mert arról mégsem áradozhatok egy másiknak, hogy mit érzek Csaba iránt... amíg ő sem áradozik nekem a barátnőjéről. Nem gond, ma este megyek és berúgok, holnap pedig délutánig alszom, és megpróbálom kitalálni, hogy hogyan tovább... az időre bízzam? Vagy íratkozzak be én is a könyvtárba? Arra időm sem nagyon van, másfelől meg akkor lehet, hogy elüldözném onnan, ha nem csak közömbös vagyok neki, hanem utál is. Dyáék sokat heccelnek azzal, hogy szegény srác nem tudta még áprilisban, hogy mire vállalkozik, amikor megkérdezett, hogy nem láttuk-e hogy ki lopta el a bringáját. Azt a napot sosem felejtem el... ahogyan a mosolyát sem, amire mindig gondolok, amikor rossz kedvem van, mert ha magam elé idézem, akkor tudom, hogy igen, érdemes volt megszületni. Akárhogy is utál, vagy akármennyire nem tudja, hogy a világon vagyok, attól még hálával tartozom neki, mert tizenkilenc év után értelmet adott az életemnek. És lehet, hogy pont ezért fogok örökké élni... mert soha nem kaphatom meg. Niki most írta msn-en, hogy látta... és mosolygott. Mármint Csaba. Elveszettem a csodámat.