Furcsa dolgok történnek velem mostanában. Vagy csak mostanában veszem észre őket? Ugyanaz történt meg például velem meg tesómmal szombaton. Amikor este kiléptem a boltból, jött velem szembe négy srác, én belenéztem a legszélső szemébe, csodálatos volt, valahogy mintha kiragadott volna a nyirkos éjszakából. Egy pillanat műve volt az egész, bele is léptem nagy csodálkozásomban egy pocsolyába. Cintiával dettó ugyanez játszódott el. Ugyanezzel a négy fiúval, ugyanúgy belenézett a hosszú hajú szemébe (egyébként róla másfél napig nem tudtam eldönteni, vajol Zoli volt-e, utánuk fordulni meg nem akartam), és az ő jobb lába is tócsában végezte. Még mák, hogy bakancs volt rajtam, és nem tornacipő. Na mindegy. Újabban hangokat hallok, mintha valami leesne mellettem és koppanna, pedig minden a helyén van. Azt már megismerem, ha a fölöttünk lakóknál pottyan le valami. Tizenkét éve lesz lassan, hogy ebben a lépcsőházban lakunk. Árnyakat, fekete alakokat és foltokat látok a másodperc törtrészéig vagy tovább felbukkanni, mindenféle eredet nélkül. A paranoia örökölhető? Mert úgy érzem sokszor, mintha követnének, de legalábbis figyelne valaki. Nem vagyok egyedül. Nem fizikailag értem! Sokszor érzem azt, mintha valaki állna előttem, mellettem, vagy mögöttem, és csak a kezemet kéne kinyújtani, hogy megérintsem... de ha egyszer nem látom! Sokszor kértem már esténként, hogy hagyjon békén, nem tudom, mit akar tőlem, időről időre visszatér. Talán maga a Kaszás. Tudom, hogy nem lett volna szabad életben maradnom, de az esetek egy részében erről nem én tehetek. Megint feléledt bennem a gyilkolhatnék is. Egyszer meg kell ölnöm valakit. Milyen lehet kioltani egy ember életét? Viszont mivel egy gyáva féreg vagyok, ezért ha meg is tenném, akkor a sajátomat venném el. Akkor egyszerre tapasztalnám meg, hogy milyen érzés ölni, és meghalni is. De úgy érzem, túl sok veszítenivalóm van. Még nem járt le az időm. De mi dolgom itt? Várni? Vagy majd jön valami, ami értelmet is ad neki? Apropó, értelem. Megint vele álmodtam. Vele. És megint boldog voltam, mint mindig. Szerintem amíg alszom, és azt hiszem, álmodom, egy másik világban, egy másik dimenzióban vagyok, ahol azt élem meg, ami lett volna, ha bizonyos dolgok máshogy alakulnak. Az egy majdnem ugyanilyen valós világ, mint ez... ha egyáltalán létezik ez az egész, ha egyáltalán van élet. Talán mindez csak illúzió. Játékszerek vagyunk, a semmi ócska játékai. Talán mi magunk sem létezünk. De akkor mik vagyunk? Álom az álomban? Talán az az igazi élet, amit álmodunk, csak túl szép és jó ahhoz, hogy megérdemeljük? Ezt sosem fogom megtudni. Pedig jó lenne. El akarok menni az álmaimba, hogy örökre itthagyjam ezt az asztrálsíkot, kézenfogjam Őt, és soha többé nem jönnénk vissza. Mert álmomban boldog vagyok. És nem haragszom rá már ebben az életemben sem. Nem gyűlölöm. De vajon miért? Azért, mert már nem szeretem, vagy azért, mert még mindig szeretem? Már tudom, hogy Peti csak egy fellángolás volt, Liviben viszont akkor is csalódtam, kiderült, hogy egy megbízhatatlan aljas dög. Szombaton meg koncert. Auróra, Rómeó vérzik, meg még pár zenekar. Auróráért érdemes elmenni. Hátha megint ott lesz, hátha megint látom. Hogy miért, azt nem tudom. Nem akarom, hogy megint eljátszódjon a Pokolgépes eset. Megint ugyanaz. Az élet mindig megismétlődik, mert az életben is megismétlődnek a dolgok. És ez így van rendjén.