PatkányBlog

Asszem most lett elegem mindenből, ma reggel. Zolival álmodtam... ketten voltunk egyik legjobb barátom tanyáján (sosem jártam még ott), ahova bemenekültünk egy nyári eső elől. Bent megfogta a kezem... semmi más nem történt, de én olyan elmondhatatlanul boldog voltam álmomban, hogy egyből felébredtem, persze azzal a tudattal, hogy minden a régi, megint együtt vagyunk, mint egy éve... de aztán ki kellett dörgölnöm az álmot a szememből, és ráébredni arra, hogy semmi sincs úgy. Egész nap lehangolt voltam, süvített bennem a szél, mintha a bőröm alatt csak a préri lenne. Szakmai gyakszin is ahogy ültem csendben, a belső hang az Ő hangján szólalt meg, a zene a rádióból rólunk szólt, akármi is volt az. Mert négy hónapra miénk volt a világ, a mi szívünkben volt - egymással. Talán sosem jön már vissza. Talán megint várnom kell másfél évet. Talán tényleg feleségül megyek Gáborhoz, akkor ki tudok szakadni ebből a semmilyen állapotból, és könnyebb lesz. Nem tudom mit hoz a jövő, azt sem, hogy mit kéne ilyen helyzetben tennem. Gábort átbaszni nem akarom. Zolit valószínűleg már sosem kapom vissza. Ámde Gábort kedvelem, helyes, okos srác, Zoli viszont... az angyalarcú fiú az ördögi tűzzel a szemében... vakon elhittem minden szavát, ami csoda, soha egy barátomban sem bíztam meg. Sőt! De ő valósággal megbabonázott. Tényleg lehet valami tudománya, ha ennyire magához láncolt. Most hétvégén lesz egy koncert, tavaly ugyanekkor volt, arra együtt mentünk el. Rettegek attól, hogy megint rámjön valami dili, mint szilveszterkor (akkor lettünk volna egy évesek). Zokogni tudnék a tehetetlenségtől, és Zoli hiányától. Mi lesz?