PatkányBlog

Here we go again. Beadandót, előadást, babámfaszát kéne írnom, meg úgy egyáltalán, tanulnom kéne, de nem visz rá a lélek. Semmi extra, csak nem érzek késztetést, nincs bennem motiváció, méla undor fog el az egész tananyag gondolatától is. A kötelező jelenléti oktatásnak hála tisztességgel bent ültem az órák majdnem nagyrészén, és bizton állíthatom, kalap szart nem ér az egész. Mintha az alapszakos dolgokat zanzásítanák, egyszerűen képtelenség komolyan venni. Azt hittem, mesterképzésen majd kármentesítési technológiákról fogunk tanulni, ától cettig EHS, minőség- és környezetirányítás (olyan modulon persze), tehát tényleg valami mérnöki cucc, de neeem... üvegházhatású gázok, mérgező anyagok, globális felmelegedés (sic!). Ahhoz képest, hogy annak idején a legpiszlicsárébb kis szar sejten belüli elektrontranszportot is számonkérték (oké, talán az a másik véglet egy környezetesnek), szerintem ennél egy közepes gimnáziumban komolyabb a téma. Többen mondják, hogy pedig igazából de, erről szól az MSc: összefoglalja a BSc-t, aztán ha ügyes voltál, kapsz egy szép papírt, megsimizik a buksikádat, és nem találsz új melót, mert túlképzett vagy. Köllött ez neköm? Mondtam is Zolinak, hogy bárcsak annyi pénzem lenne, amennyi nincs, hogy ne kelljen dolgoznom, és beíratkozhassak valami normális, nappali rendszerű képzésre, ahol talán még van is értelme elbaszni a tanulmányi szerződésre kapott plusz szabikat, nem csak ott vagyok, aláírom a jelenléti ívet, hogy a sulikának is meglegyen a kvóta, aztán fél óra erőltetett figyelem után olvasgatok, 2048-azok vagy a pad alatt kötögetek. De már majdnem megvan a fele, nem akarom igazából otthagyni, tök jó lenne jasszkarizni azzal, hogy hábi' mérnök vagyok, még ha csak ilyen kis kasu is. Ha megcsinálom, akkor is büszkébb leszek az ELTE-s múltamra, mint erre. Most például egy végtelenül himi-humi tárgyra kéne a már elkészített (és Zoli jóvoltából a lényeg: megformázott/korrektúrázott) beadandómból kéne egy pontosan 10 perc hosszú előadást tartanom. A témám szerintem érdekes: gyógyszermaradványok élővizekben és az onnan történő eltávolítási módszerek, de minekutána a lényeg az, hogy én 600 másodpercig pofázzak erről, és nem hatóanyagok környezetbe kerülésének veszélyei, vagy ha már ott vannak, akkor hogyan lehet onnan elvinni őket, neeem... hát a faszomat is belerakom az egészbe. Szerencsére a tanci aligha ért hozzá, szóval még akár lódíthatnék is, nyilván nem fogok, de nem állítom, hogy nem futott át az agyamon. Igazából csak jólesett most itt venlitálni kicsit, mert ha meg kivéreztetős lenne az egész, akkor az lenne a bajom. Valahogy nyolc óra munkától is annyira el tudok fáradni, mintha nem is tudom, mit csináltam volna. A kibaszott stressz meg a felelősség, dacára annak, hogy amint lecsippan a kártyám a portán és kiléptem, magasról teszek az egészre, gondolatban sem hozok haza munkát. Viszont amíg bent vagyok, tényleg igyekszem lelkiismeretesen és jól csinálni amit csinálok, aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Mintha a gyógyszeripar kulcsos gyereke lennék, akire ráragadt menet közben ez-az, de érdemben nem tanították meg túl sokra, így aztán legjobb belátása szerint cselekszik, és olykor bizony hülyeséget csinál. Viszont az éves fizetésemelés szerint vagy nagyon nincs más, vagy mégiscsak jól csinálom, amit csinálok, és ez egyébként tényleg ösztönzőleg hat... plusz ebből telik két hetes külföldi nyaralkázásra, új laptopra, új bőrkabátra, markolencsére (oké, arra még folyamatban van a spúrkodás). Szóval csak mindennek megvan az ára. A középpolgári létnek ez, a diplomának az elbaszott szombatok. Ráadásul most Zolinak is vizsgája van, nem szeretem, amikor nincs itthon, csak zsizsegek egyfolytában. Néztünk egy bámulatosan szép sorozatot a Netflix-en (Ripley, gondolom már mindenki látta), a sztori is érdekes volt, de azok a képek...! Azok a beállítások, azok a fények, azok a perspektívák, és nem is tudom, csak hobbiból fotózok, de hogy a fél karomat odaadnám tizedannyi tehetségért, mint ami ott az operatőrnek van, az tuti. Az embernek azonnal kedve támad kimenni és kétségbeesetten keresni valamit, amit lefényképezhet. De mivel erre egyelőre nem volt módom, ezért csak rendeltem egy pótakksit a masinához, ugyanis ha nekem a tallinni nyaralás alatt a legszebb helyeken merül le, biztos agyvérzést kapok.
Egyébként nagyjából minden rendben, csak állandóan fáradt vagyok. Kurvára egészségtelenül étkezem, de a már említett fáradtság miatt nincs erőm ahhoz, hogy Zolinak csináljak normális kaját, meg magamnak valami olyat, amitől nem kapok azonnal koleszterinmérgezést. Naaah, igazából a nassolás. Arról kéne leállni, de már a króm se segít. Eleve nem kéne megvenni a boltban. Mármint... chips nélkül elvagyok, Zoli a gumicukrot szereti, én a csokit, szóval átfedés nincs olyan nagyon. Önfegyelem kéne, hogy bele se tegyem a kosárba a cumót, és ha nincs itthon harmincezer kalóriányi zsíros cukor, akkor nem piszkálja a fantáziámat se. De persze van. Mert Szilvikének az a kókuszos-medvecukros Haribo akármi kellett a Müllerből, mert szomcsika lesz, ha a férjecskéje három napra kiteszi a lábát otthonról. Ha már férjecske: megvan a második házasságkötés is a baráti társaságomban, örüljünk együtt Zitának és Ádámnak! Nagyjából egyidőben kezdtük a randizást, és mindig elragadónak éreztem, hogy nagyjából ugyanolyan mederben folynak a dolgok. Szép esküvő volt, klassz buli, jó kaja, jó zene, jó társaság, csak nem lett volna szabad a Baileys-t vodkával keverni, és még örülni is neki, hogy föltaláltam a Session Passion koktélt.
Írnom kéne azt a szart. Valamelyik nap már elkezdtem, de aztán megjött a rendelt kaja (na az se saláta volt, azt megmondhatom), és picsájára csapott az egyébként is őrlángon pislákoló lelkesedésemnek. Nem tudom, mit tehetnék, hogy ne legyek egyfolytában ennyire kibaszottul kurvafáradt. Mindig alacsony volt a vérnyomásom, de aludni meg vagy tudok, vagy nem; de ez is világéletemben így volt. Nincs se lelki, se fizikai erőm elmenni edzeni, aztán meg sír a szám, hogy dagadt vagyok. Kéne valami motiváció. Talán ki is fogok találni egyet.

Azt hittem, hogy ahogy egyre közeledünk a választásokhoz, úgy leszek majd egyre izgatottabb és vidámabb, mint a gyerekkori karácsonyok idején, amikor az ablakból néztem Papám nagy madáretetőjében a cinegéket, a meleg radiátorra támaszkodva.
Hát nem.
A radiátor ezerrel fűt, nem lehet állítani rajta, az ablak egész télen nyitva volt, még a legnagyobb mínuszokban is, különben megkukultunk, megfulladtunk volna. Idénre ígérik a cserét. Ez a két fullasztó helyzet párhuzamos egymással, a kurvadrága hőség és az a kis leheletnyi hűs, ami kintről jön. Most láttam egy előrejelzést, hogy hogy fog kinézni a parlament. Gyönyörű és egyben félelmetes kétharmad várható, sokan írják, hogy remélhetőleg utoljára, mer'hogy visszaáll a plurális parlament. Jó lenne, de ahogy már írtam is: ahogy közeledik a vasárnap, úgy vagyok egyre inkább betojva. Oké, nyernek, fasza, alles gut, ünneplés, nagykoncert, a FUCK NER-es pulcsimat bekereteztetem. Mindenki imádja, aki pedig nem, az nem meri szóvá tenni. De akkor is kicsit torokszorító belegondolni, hogy oké, jó, és aztán...? Mi lesz 13-án? Magyar szerint föl kell kelni reggel és dolgozni menni, persze, de mi lesz az első lépés? Ha nem azzal kezdik, hogy cafatokra szedik ezt az alkotmánynak csúfolt röttenetöt, akkor csalódott leszek. Nem tudom. Kivárásra játszunk. Közben beleállnak olyan kis pártokba, akiket a magam részéről említésre se tartok érdemesnek, kicsit talán le is nézek, Zolival erről nem nagyon beszélünk. Én tudom, hogy ő szimpatizál velük, ő tudja, hogy én nem annyira, ezen nem fogunk összeveszni. Ahogy a minap is mondta: lassan ötven éves lesz, van három diplomája, el tudja dönteni, hogy kire szavazzon. Deal. Egyikünk se akar soft fideszt.
Lassan le is kapcsolhatnák a fűtést. Van direkt az ilyen időszakokra egy jó vastag flanel ágyneműhuzatom, zöld, fehér szárazvirág-mintákkal. Imádom. Lassan úgyis cserélni kéne. Közben nincs egy szabad hétvégénk. Úgy volt, hogy a május 1-i működni fog, de koncertjük lesz, gondolom, megyek, az új Canon EOS 2000D fényképezőgépemmel jó fotókat tudok csinálni sötétben akkor is, ha túlmozgásoskodnak. Imádom ezt a masinát, minden fillért megért. Igen, még mindig várom, hogy elkezdhessek gyűjteni makrolencsére, de most megvan a célösszeg Tallinnra, aztán augusztusban Gdansk, arra még egy fillért se tettem félre. A repülőjegyek és a szállások ki vannak fizetve, de inkább luxizok külföldön, mint itthon. 

Sikerült valami hozzám képest elég komoly nyavalyát benyelnem, úgyhogy múlt szerda óta itthon dekkolok. Torokfájással és általános gyengeséggel indult, de lázam nem volt. A dottóre szerint hörgőgyulladás (szerintem a 25 év cigarettázást hallotta, de végső soron ő az orvos), úgyhogy még holnap se kéne dolgozni mennem, de igazából már használhatónak érzem magam, ráadásul pénteken egyébként is suli, nem akarok pofátlan lenni. Azért kicsit kimozdultunk Zolival a hétvégén, pénteken csak itt a városban kószáltunk, meg lementünk a Duna partra. Jót tett a friss levegő és a napsütés, megnéztük a dzsámit, mert itt a bazilika tövében még az is van. Aztán a főtéren volt egy kis performansz az orosz-ukrán háborúról. Fényképek egy hatalmas, labirintusszerű molinón, közben valami egyházi vagy nem is tudom milyen zene szólt, hát nyilván nézzük meg. Nem tartom magam egy síró-pityogónak, de azokat a képeket látva alig bírtam visszanyelni a könnyeimet. Az ember nem is gondolná, hogy milyen az, amikor a sáros tömegsírból kiáztat az eső egy már bomlásnak indult kezet. Vagy amikor a kétéves kisgyerek az állomáson a katonai egyenruhás apukája lábába kapaszkodik. Vagy a huszonéves lány agyonlőve, vérben ázva fekszik egy random bicikliút mellett. Mivel amióta megvan a (reklám helye!) Canon EOS 2000D fényképezőgépem, amelyik minden fillért megért, és mindenhová magammal viszem, ezeket is lefotóztam. Az utcáról "csak" a konszolidáltabb képeket lehetett látni, már ha lehet egy rommá bombázott lakótelepet vagy német (osztrák?) szimpatizánsok által egy térre felsorakoztatott üres, piros festékkel összekent babakocsikat konszolidáltnak nevezni. Erre odalépett hozzám egy kb. ötvenes pasas, és megkérdezte, hogy ugyan ki felelős ezért? Mondom hát ki, Putyin, ki más?! Ááá, dehogyis, nem a Putyin, és ezt akarják idehozni is. Nem hittem a fülemnek. Azt már le se merem írni, mert nem vagyok benne száz százalékig biztos, de mintha egy kokárdás öregember oda is köpött volna. Természetesen adományoztunk a srácnak aki az egészet elhozta ide és bemutatta, és utána kb. másfél óráig kb. meg se tudtunk szólalni. Engem duplán lesokkolt az átlag magyar vidéki bunkó tudatlansága és megvezetettsége. Igaz, egy csinos, idős hölgy egy kiskutyával szintén végignézte a kiállítást, és utána beszélgetett is a sráccal. Később, ahogy már kocsival mentünk arra, egy fiatal srác szintén láttam, hogy adományoz, szóval talán nincs minden veszve. Nem tudom, hogy haragudjak, lenézzek, gyűlöljek-e, vagy csak reménykedjek, hogy nem ennyire sötét a magyar nép, nem ennyire szemellenzős és megvezethető. Ezt múlt péntek óta ki akartam írni magamból, rendesen megviselt ez a néhány kép, mit érezhet az, aki évek óta ebben él?! Ugyanott másnap este Mi Hazánk gyűlés volt, meg valami képviselőjük beszélgetett az egyik vendéglátóipari egységben egy riporterrel, amit egy kivetítőn közvetítettek. Zolival egyetértettünk abban, hogy akkor oda se kell többé menni vásárolni vagy fogyasztani (oké, voltunk bent egyszer, szóval nem lesz valami nagy áldozat). Másnap, szombaton elkirándultunk Nyitrára, megnézni a várat. Nem is tudtam, hogy ott van vár, ráadásul szép! Szívesebben mentem volna ki a természetbe, de ilyenkor még alig van valami. Talán majd húsvétkor. Azért ibolyát már elég sokat lehetett látni.
Hiányzik a szocializáció. Hetedikén Zoliéknak koncertjük volt itt helyben, és igazából kurvajól esett már emberek, fiatalok között lenni. A barátaimmal is kb. egyesével tudok találkozni, valahogy mintha valami láthatatlan erő nyomna vagy húzva le, hogy semmi erőm ne legyen már nap végére. Hiányzik az a pezsgés, amit a korombeliek társasága adott, viszont nem mennék vissza technikusnak éhen halni, ha nem muszáj. Most is valami előadást kéne csinálnom környezeti modellezésből, de rohadtul nem visz rá a lélek. Amikor a kilencvenes években elkezdtem iskolába járni, még lexikont használtunk, aztán középsuliban meg egyetemen már Wikipédiát, most pedig az AI hódít. Kíváncsi vagyok, ha egyszer rászánnám magam a doktorira, ott mi lenne? Röhögnék, ha full analógba mennénk vissza. Na persze először az MSc legyen meg. Aztán jogsi, aztán meg kéne tanulnom varrni, aztán lassan húzhatom is a strigulákat a nyugdíjig. Hova ment el így az idő? Gyakorlatilag pár éven belül középkorú leszek, de még mindig az a legnagyobb motivációm, hogy legyen alkalmam kikerázni magam és a barátaimmal és/vagy Zolival elmehessek berúgni. Mondjuk a gyerek nem-léte fiatalít, azt hiszem. Látom közösségi médiában a volt osztálytársaimat, akikre még 18-19 évesként emlékszem, és szarkalábas, kissé megereszkedett mind. Nyilván én is, de ilyenkor azért pofán tud vágni az évek rohanása. Egy hét múlva Eger Után 20-at fogunk írni, ne felejtsem el Izusnak is mondani. Lassan el kéne kezdenem készülődni az orvoshoz. Az orrom még mindig nem szelel úgy, ahogy szeretném, de táppénzből sose lesz zsozsó háromszázezer forintos makro lencsére.

Mostanában sokat gondolkodom a házasság intézményén. Főleg azon, hogy milyen törékeny. Előrebocsátom, az enyém idáig több, mint idilli, de a Hófehér óta tudjuk, hogy "egy tudós mindig számol a kiszámíthatatlannal". Ahogy A szomszéd nője mindig zöldebb című filmből azt, hogy "a házasság kemény dolog, tenni kell érte". A magam részéről azt hiszem, talán az lehet egy megoldás, vagy a megoldás része, hogy konzerváljuk azt az állapotot, ami mondjuk az eljegyzéskor volt. Elvégre mikor a legboldogabb egy pár, ha nem akkor, amikor elhatározzák, hogy hivatalossá teszik a kapcsolatukat a magyar állam törvényei szerint? Mondjuk nehéz dolgunk ezzel talán nem lesz, mindketten akarunk dolgozni, van hol laknunk, hála Istennek egészségesek vagyunk, gyereket egyikünk se akart soha, azonosak a politikai nézeteink, és még millió tényező van, amik megvannak ahhoz, hogy működőképes legyen a dolog akár élethosszig. De akkor is, az ember annyi mindent lát maga körül... melóban a legtöbb csaj házas, legalábbis férjezett nevük van, ugyanakkor sokan el is váltak már. Persze azt nem értem, hogy miért kell huszonévesen házasságot kötni, az ember épphogy kijött az iskolából, épphogy elkezd dolgozni, új határokat talál magának és talán feszegetni kezdi, új embereket ismer meg, igazából ez mind kibaszottul kockázatos, és egy 25-28 éves valaki még nem feltétlenül olyan érett, mint egy harmincas. Ami persze nem is baj, de én minden nap áldom a sorsot, hogy nem kötötték be a fejem idejekorán. Hemzsegnek körülöttem azok, akik velem egyidősek vagy akár nálam fiatalabbak, már gyerek is van, aztán zsa válás. Miért? Meg pláne miért kell pár év után gyereket csinálni/szülni? Félreértés ne essék, nem ítélkezni akarok (na jó, egy kicsit azért de). A legutóbbi Szelle Ákos könyv se nyugtatott meg, aminek az elején a válás után a feleség véletlenül megtalálta a férje naplóját, és elolvasta az egészet onnantól, hogy mennyire szerették egymást egészen odáig, hogy a férje először megunta, aztán meggyűlölte, és a végén inkább elhagyta, mielőtt még bántotta volna. Egyébként nem volt rossz könyv, de Szellétől volt már jobb is. Mindegy, nem is ez a lényeg. A Holtodiglan az egyik kedvenc filmem, mindenki látta, ismeri a sztorit. A veribesztof kedvenc filmem a Más világ, lényegében ott is inkább háborúba megy a férj, minthogy otthon maradjon a sötétben. Úgy gondolom, mi csináljuk jól, akik harminc fölött, stabil háttérrel, normális munkával, egészséges önbizalommal, vagy legalábbis sokrétű tapasztalattal felvértezve vágunk neki már egyáltalán az ismerkedésnek is. Minket talán nehezebb lehet elbizonytalanítani, gazdasági vagy érzelmi függésben tartani. Amíg az ember képtelen a saját lábán megállni (na nem olyan Récsöl módra, hanem igaziból) minden szempontból, addig talán nem is társat keres, hanem támaszt, amivel hatalmas terhet ró másokra. Persze könnyen jár a pofám, mázlim volt. Ez igazából inkább csak elmélkedés. Meg aztán negyven fele battyogva már okosabb az ember, mint huszonévesen. A legjobb házasságokban is lehetnek ordítozások, nálunk mondjuk ez pont nem fér bele, mármint nem férne bele, ha késztetést is éreztünk volna rá valaha. A valóság az, hogy mivel Zoli okosabb, műveltebb és higgadtabb, mint én, ezért egyfelől tisztelem mint az ördög, másfelől még talán soha nem hozott olyan helyzetbe, hogy kiabáljak vele. Neki, na neki már kiabáltam, amikor mások kiakasztottak. De az más. Vannak a Solis-féle házasságok, vannak a Van de Kamp-féle házasságok, és ha mi nem is vagyunk Mike és Susan, legalább nem vagyunk Edie és David Williams sem. Vagy Paul és Mary Alice. A Szülifelit nem tudom megunni.

Whoa, jó ideje nem írtam. Pedig esemény aztán volt bőven.
Tavaly október 19-én Zoli meg én összeházasodtunk. Kis szertartás volt, összesen tizenketten voltunk, de jó is volt ez így, egyikünk se vágyott nagy felhajtásra. Azt sajnáltam picit, hogy a legánybúcsúnk az én kehülésem miatt elmaradt, mert nekem persze kötelező minden év októberében benyelnem valami torokfájós nyavalyát. Előtte nap pedig elsőkörös állásinterjúm volt a dorogi Richterbe minőségellenőr pozícióra. Mióta Esztergomban élek (ami ma három éve és egy napja tart), kényelmesebbnek tűnt Dorogra járni dolgozni, mint nap mint nap ingázni Pestre. Spoiler: megkaptam az állást, december másodikán volt az első napom. Vicces, hogy körül-belül tizenöt pozícióra adtam be ide a jelentkezésem, hogy végül tizenöt visszautasítás után egy tizenhatodikkal kapcsolatban keressenek meg. Már kezdek belejönni, sőt, de azért más, mint a GSD... igazából kicsit olyan, mintha az ÁNTSZ szeretne kurvagyorsan GSD-sedni, egy éles átmenetet akarnak az állami mentalitásból a multicéges felé. Már alakul, ehhez személyi változások is kellettek, például a laborvezető hölgyet, aki már akkor itt volt, amikor én még meg se fogantam, márciusban elküldték. Nagyon sajnáltam, mert olyan igazi kedves tyúkanyó volt, hatalmas szakértelemmel. Az új labvez egy nálam alig idősebb csávó, de eléggé képben van, diktálja is a tempót, ami nekem igazából szimpatikus. Haladjunk. Csináljuk. Menjen. A csapat se rossz, de igazából hiányoznak a régi kollégáim. Viszont mivel az ottani csapat már akkor szétszéledt (munkahelyváltás, szülés, stb), amikor nekem ez a meló még a kanyarban sem volt, így igazából az se indokolta volna, hogy maradjak. Nem mellesleg nekem ez előrelépés volt, irodai munkám van, persze fehér cuccban és köpenyben, mint mindenki más, de mégiscsak "fehérgalléros", és ennek megfelelőek a fizetések és az egyéb juttatások is, amiben valljuk be, a Richter elég jó.
A házasság meg fasza. Van benne valami olyan plusz meghittség, ami egy sima, mezei párkapcsolatban nincs, még a legideálisabb esetben sem. Nem változott konkrétan semmi, de valahogy mégis elmélyültebb a dolog. Jól megvagyunk, szépen élünk, nincs veszekedés, hangoskodás, egymásra rátelepedés, éljük a kis életünket, dolgozunk, kirándulunk, főzünk, piálunk, rajzfilmsorozatot nézünk. Így több, mint egy év után azt merem mondani, hogy definíció szerinti boldog házasságban élek.
Az MSc-t is elkezdtem szeptemberben, hogy környezetmérnök legyek. Az ELTE után az Óbudai levelezője elég gatyának látszik. Valahogy komolytalan, de a papír az papír. Meg aztán vizsgákon még simán megfingathatnak. Persze nem erre apellálok, de itt van a november, és idáig még egyszer szántam rá magam, hogy a tananyaggal foglalkozzak, az is matekból volt. Mondjuk pont a matektanár elég komolyan veszi a dolgokat, az alapszakhoz képest még így is kismiska, legalábbis amiket elmond, hogy miket kér vizsgán, az "nálunk" BSc-n a beugró volt a beugróhoz.
Szóval summázva a dolgokat, minden fasza, kivéve, hogy jó pár kilót visszaszedtem. Nem katasztrofális a helyzet, de azért a 36-38-as farmereimet a molyok rágják szét. Vissza kéne állnom az edzésre. Szeretem azzal áltatni magam, hogy melóban, még ha nem is vagyok bent laborban, azért csak szmókolom be a sok hormont amikkel a lányok dolgoznak, és amiatt, még véletlenül sem az ipari mennyiségű csokis perec és nápolyi miatt, amit esténként betolok a pofámba. Igaz, hogy a krómot se szedtem a nyáron, hadd pihenjen a szervezetem. Aha, pihent. Kivéve a zsírszövetek.
Így, hogy kiesik Pest, a barátaim hiányoznak kicsit, augusztus óta nem találkoztam velük, pont az előtt, hogy Észt- és Lettországban voltunk két hetet, ami megért volna egy külön posztot. Legyen elég annyi, hogy amikor két hete jött a hír, hogy gombokért lesz közvetlen repülőjárat Tallinnba, a mobilbankban a jogsiperselyt átkonvertáltam Tallin-perselyre. Pár héttel ezelőttre terveztem bebaszombatot, de suli után egyfelől kibaszottul fáradt is voltam, másfelől jött a szokásos októberi kehülés is. Pedig akkor még Zoli sem volt itthon, koncerteztek két megyével arrébb. De egyszerűen képtelen voltam még ébren maradni is. Nem rinyálok, én akartam, senki nem szorított kést a torkomhoz, hogy mápedig édöslányom te iskolába mész. Talán majd most, novemberben. :) Egyfolytában aludnék, ez már a kor. Hihetetlen, hogy jövőre 38 éves leszek. 19 voltam, amikor ezt a blogot elkezdtem írni. Mivel ezt a bejegyzést már szép új laptopról pötyögöm, lehet, hogy kicsit aktívabb leszek, gondolom majd az események, kapacitás és kedv függvényében. Szombat este van, nem rég értem haza Szekszárdról, hamarosan Zoli is megérkezik, és komolyan jólesne vele egy ital, de tudom, hogy ő is hullafáradt, másfelől nagyon szeretnék holnap elmenni vele Nagybörzsönybe, hátha látunk foltos szalamandrát. Én egyszer már láttam, nyolcadikban egy osztálykiránduláson valahol Aggtelek környékén, de az már nagyon régen volt. Annyira viszont ismerem magam, hogy ha most elkezdek tintikézni, akkor holnap délig olyan leszek, mint a fos, utána pedig mint a kifosott szar. Hja kérem, a kor. :) Szeretem az életem.

Kurvául nem egyszerű ide belépni. Persze mióta tönkrement a laptopom, stikában, melóból nyomom. Ugyanott, majdnem ugyanazt, nagyjából ugyanannyiért. Folyamatosan keresek mást, mert ebből már rohadtul elegem van. Nem szar ez, csak langyos víz, már semmi kihívás, csak a mókuskodás, a pénz meg mindig megy. Oké, ez az év egyébként se egyszerű, spórolás fürdőszobára, esküvőre, babámfaszára, mindig van valami kiadás. Nyilván nem nyomorgunk, de azért bosszantó, hogy barna nyelvű emberek nyelvtudás és releváns végzettség nélkül másfélszer annyit keresnek, mint én (ez nem csak az én csőrömet böki). Így két év után már elég. Érdemben nyaralni se voltunk idén, a két hét, amíg a fürdőszobát csinálták, pihenni tök jó volt, de az azért mégse az a definíció szerinti nyaralás - főleg a kalocsai baszódás az ottani fürdőszobával, a szétrohadt csöveivel, felszakadt linóleummal és hisztérika alsó szomszéddal. De egyébként meg vatevör.
Valahogy nagyon sikerült magamra hozni a frászt. Időről időre belesuttog a kisördög a fülembe, hogy egyszer majd megint rá fog jönni valaki, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég érdekes, nem vagyok elég csinos, nem vagyok elég okos... valaki, aki eddig talán még nem jött rá, de majd úgyis észreveszi, és ő is ajtót mutat. Három éve és egy hónapja mantrázom, hogy ez nem igaz (?), és mondja ő is, de az ember elméjében élő démonok csak vele együtt halnak meg, avagy akit egyszer a kígyó megmart, az utána a gyíktól is fél, és lásd az idézetet a fejlécben. Úgy érzem, velem nem tud úgy kiteljesedni alkotói mivoltában, mint ahogy. Hiába mondja, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb, mint régen. Nem tudom, néha csak annyira kurvára, kibaszottul tudok rettegni, hogy megint egyik hétről a másikra összeomlik körülöttem minden, és most így fülig szerelmesen ezt... szóval ezt nem szeretném. Akkora faszság, nem is hiszek a nagy ő-ben meg az egyetlen igazi nagy szerelemben, de mi van, MI VAN, ha tényleg létezik másoknak? Ha nem lenne ilyen irgalmatlan hideg, tök jó lenne berúgni. Ja, ez mindenképpen jó, hogy mostanában kevesebbszer piálok. Mármint a heti egyet fixen tartom, kollégák, civil barátok, Zoli, mindig van társaság és ok. Ugyanakkor olyan jól már nem bírom, másnap egyre inkább vagyok kifosott szar. Mondjuk múlt szombaton, Zoliék koncertje után semmi bajom nem volt. Kevesebbet cigiztem volna? Elég hideg volt, nem nagyon mászkáltam ki... de most pénteken Újpesti Borvíkend, B. már lestipistopizott, jövő pénteken civil piálást akarok, de valamikor városismereti séták is lesznek Pesten és otthon is, 12-én kéne lánybúcsút tartanom, 19. meg fixen piálás. Megvan a ruhám, a helyszín, pár perce érkezett a közös bankkártyáról az értesítés, hogy Zoli befizette a nyanyakönyvvezető tiszteletdíját. Talán a szöveg, amit írt, mármint igazán szép és megható, de van benne egy rész, ami a frászt hozza rám. Fölsorol néhány fogalmat, hogy mi kell egy jó házassághoz, és az egész valahogy olyan, mintha kényszer lenne. Természetesen javasoltam, hogy néhányat cseréljünk le valami pozitívabb csengésűre. Mintha valahogy súlyozva venném észre a szart. Hendikeppes vagyok, kész. Talán a hideg idő miatt vagyok így befordulva, mert egyébként, józan paraszti ésszel nézve minden fasza. Hiányoznak a barátaim, akiket már régen láttam.
Igazából csak rettegek attól, hogy ez is elbaszódik, és miattam baszódik el, mert nem vagyok elég jó. Mi is az irracionális félelem? Létezik egyáltalán irracionális félelem?
Még harminchárom nap. A nevem nem fog változni.

It's been a while. De élek, minden fasza, ugyanott lakom, ugyanott dolgozok, ugyanazokkal lógok. Nagyjából tartom a súlyom. Októberben esküvő, ha addig is így marad minden. Majd jelentkezem, csak tönkrement a laptopom, telefonon meg nem akarok litániákat írni, most pedig melóból lógtam be.

Hú, de régen kú... írtam. :) Visszaolvasva a novemberi posztomat, ugyanazt mondhatom el, mint akkor. Csöndes nyugalomban és szeretetben éljük a kis életünket együtt, immáron fél éve. Szeretek itt lakni. Szép a város, közel van a természet, sőt, időközben egy statisztika is kijött arról, hogy ez a második legélhetőbb megyei jogú város az országban (fun fact: Szekszárd is a második, csak hátulról, paraszthajszállal megelőzve Salgótarjánt). A meló még mindig sok, de mostanában - lekopogom! - főnivel aránylag jól kijövünk. Egy büdös paraszt tud lenni, mármint nyilván rajta is hatalmas a nyomás, de igazából én már csak örülök, ha minket közvetlen kolléganőmmel, Vikivel békén hagy, hogy csináljuk a kis dolgainkat legjobb belátásunk szerint. Maximum egy személlyel egyeztetünk, aki bár kedves és jószándékú, halál tapasztalatlan, így neki sincs nagyon más választása, mint hogy ránk hagyatkozzon. Decemberben megvett a cég egy csődbe ment angol labort, azóta mi négyen főleg azzal molyoltunk, januárban vettek föl dedikáltan egy technikus lányt erre a részlegre, vele is nagyon jól kijövünk, értelmes, okos csaj. Szóval a munka fasza, ráadásul áprilisban egész korrekt emelést kaptunk, plusz végre eljött a cafet is. Külön öröm, hogy a törzskocsmámban lehet SZÉP kártyával fizetni, ezt tegnap le is teszteltük a céges kemény maggal és Zitáékkal. Már igazán rám fért, jó itthon szittyózni hétvégén Zolival, de azért már hiányzott a barátaimmal való kimozdulás. Ő is tudja, hogy erre nekem ugyanúgy szükségem van, mint neki a zenekarra, soha nem is jutna szerintem eszünkbe ezen parádézni a másiknak. Persze jó lenne még a többi, civil baráttal is találkozni, csak az áprilisom valami eszméletlenül zsúfoltra sikerült, ugyanis... édes húgom férjhez ment! ♥ Szép lagzi volt, de olyan feszkók voltak előtte, hogy inkább bele se kezdek a leírásukba, mert hosszú is lenne, és magamat is fölhúznám vele. Anya az élő fába is belekötött, és legszívesebben még a levesnél megkértem volna, hogy ne puffogjon már mindenen, próbálja meg kihúzni a karót a seggéből és örülni, hogy a gyönyörű, okos lánya összeházasodik a gyönyörű, okos szerelmével. De inkább Izussal jól berúgtunk, annak is épp ideje volt már. Évek óta nem találkoztunk, és örömmel állapíthattuk meg, hogy igazából mindkettőnknek kurvajót tettek az évek. Mi nem sírjuk vissza a kamaszkori külsőnket vagy állapotunkat, persze megvolt a maga szépsége, de most minden sokkal faszább. D. is nősül, elveszi Bettit, és igazából amikor a héten a lakás miatt váltottunk pár szót telefonon, és illendőségből gratuláltam és sok boldogságot kívántam; rájöttem, hogy ezt komolyan gondolom. Nincs bennem harag, és ez tök jó. Nyilván nem óhajtok vele, velük a jövőben sem ápolni semmilyen viszonyt, de a saját kis lelkemnek őszinte megkönnyebbülés, hogy talán végre sikerült tényleg elengednem a sérelmeket, és most már teljes erővel a jelenre és a jövőre koncentrálhatok a sebeim nyalogatása (és újrafertőzése) helyett.

Asszem, ezzel össze is foglaltam mindent. Jó nekem itt Zolinál. Békés és nyugodt minden. Reggel fölkelek, bemegyek Pestre, van, hogy vele, van, hogy egyedül. Dolgozok, hazajövök, bevásárolunk, főzünk, olvasunk, beszélgetünk. Nincs semmi dráma, semmi hiszti, néha elmegyünk színházba, koncertre, tegnap a belvárosban néztük meg az adventi kirakodást, szóval ha össze kéne foglalnom mindent, ami ezzel kapcsolatos: békés. Határtalan békességet érzek, amikor vele vagyok. Ugyanakkor néha roppantul szorongok néha, amikor nem. Még mindig nem voltam képes túllépni azon, hogy minden múlandó, bármikor bármi véget érhet, aki az egyik héten még a legjobb barátom, az a következő héten már csak egy idegen. El fog ez múlni valaha? Nem akarok mindig így élni, ilyen félelemben. Ezt persze nem mondom neki, nem akarom nyomasztani, bár szerintem sejti. A héten jöttem rá, hogy az egyik nagyon kedves, barátomnak gondolt személy valószínűleg nem véletlenül védte be mindig D. seggét, amikor szidtam, vagy akár többen is szidtuk. Noha rákérdeztem elég direkt módon, hogy van-e erre valami oka, nem kaptam konkrét választ, és mivel soha nem adott okot arra, hogy megkérdőjelezzek tőle bármit, ráhagytam. De így már kissé más a gyerek fekvése, és egyelőre csak ott tartok, hogy nem írok rá, nem rakom ki a közös chat csoportból, és ne is kerüljön a szemem elé, mert - noha lehet, hogy túldramatizálom - ezt az egészet elég nagy árulásnak élem meg, és idő kell, hogy kissé lehiggadjak, és küldjem el a bús picsába tizenkét év barátság dacára.
A meló sok. Régi/új főnök elég durva tempót diktál, és olykor az az érzésünk közvetlen kolleginával, hogy ő se tudja pontosan, hogy mit akar. Néha a hülye picsára emlékeztető húzásai vannak. Egy éve sincs még nálunk, de több embert rúgott ki, mint előtte összesen bárki, és többen föl is mondtak miatta. Jobb lesz, ha vigyázok a seggemre. Sokat tanulhatok tőle, ez kétségtelen, de elég hirtelen figura, és az ilyeneket soha nem tudtam jól kezelni.
Egyébként minden rendben. Oké, ezt szerintem minden posztomban leírom, de tényleg. Bár a 65 kg-s álomsúlyomtól még mindig öt plusz kiló elválaszt, és ez nem karácsonyig fog lemenni. Januárig legalább háromtól meg kéne szabadulni, akkor lesz Tesóm eljegyzési bulija, februárban nekem üljük meg a diplomaosztóm. Mondtam otthon, hogy igazán nem kell kapkodni, én se siettem el a sulit. Ráadásul halovány segédfogalmam sincs, hogy a költözés alatt hova tökítettem el a diplomámat. :D
Az elmúlt héten sokszor eszembe jutott, amit egyszer Joker mondott: hogy ők elsősorban mindig az én barátaim lesznek. Ez akkor is tök jólesett, azóta is vigaszt nyújt. Nyilván senkinek nem szabhatom meg, hogy kikkel lóghat, kikkel barátkozzon, csak amikor kiderültek azok a dolgok, jöttek a screenshot-ok amiben engem szidott, a családomat szidta, amikor kiderült az összes nyomorult hazugsága, akkor utána többen mondták, hogy egyszerűen megszakítottak vele minden kapcsolatot, ők ezt az embert nem ismerik. Isten bocsássa meg, ez nagyon jólesett akkor is, és most is. Madarat tolláról, nem igaz? Elvégre Tábornokkal is jóban vagyunk, ha nem is tudunk olyan gyakran beszélni. Ez egyáltalán nem arról szól, hogy jártunk-e vagy sem, ezek egyszerűen emberi tényezők. És ha valaki emberként leszerepelt, akkor távesz. Ha annyira, akkor egy életre.

Szinte már hivatalos, hogy el fogok költözni. Mármint... a cuccaim jó részét már összepakoltam, a könyveim zsákszatyrokban, búcsúbuli megvolt, tegnap aláírta a lakcímbejelentő papírt is, amit legkésőbb jövő szerdán el is viszek az okmányirodába, hogy ismét ofisöli vidéki picsa lehessek. Igazából nagyon várom. Jót fog tenni nekem ez az egész. Apropó, jót fog tenni: szeptemberben kiraktak az ÁNTSZ-től, úgyhogy melegváltásban rohantam vissza a régi munkahelyemre, a régi kollégáimhoz és a régi-új főnökömhöz. Szeretettel vártak, és kurvajó, mert régi-új főnöknél nem az számít, hogy ki tud benyalni a meleg szarig azzal, hogy cukorkát meg csokikát visz neki. Szóval visszakaptam a régi munkám, a régi pozíciómat, noha azért vannak olyan változások, amik kissé szúrnak: régi közvetlen kolléganőm gyártásvezető lett (diploma és nyelvtudás nélkül), és első dolga volt a kis pincsijét (szintén diploma és nyelvtudás nélkül) megtenni egy szinttel magasabb pozira, mint ahol én vagyok (diplomával, angoltudással). Vatevör, majd Tamás (régi-új főnök) és az "új" közvetlen kolléganőm (egy hihetetlenül értelmes, okos, belevaló csaj) majd remélhetőleg odabaszunk, a transzfer ismét el fog különülni a gyártástól. Legalábbis nagyon remélem. Jó lesz ez, sokkal jobb, mint az az állami tötymörgés és monotonitás amott. Amikor kirúgtak, délután mondtam Zolinak, hogy mi van, nem vagyok rá büszke, de megtörtént... szóval visszakérdezett, hogy "de hát utáltad, nem?" ...és igazából akkor hasított belém a fölismerés, hogy de, tényleg utáltam. Kell a pörgés, a munkahelyi rush, a multicéges nyomás, a korombeli kollégák... akikkel újabban színházba is járunk, nem mindig csak piálni. B. ötlete volt az egész, szeptemberben megkérdezte amikor a Katonás élményemet meséltem, hogy elmennék-e vele színházba, mert van néhány ígéretes darab, de egyedül olyan meeeh, csatlakoznék-e? Hátmárhogyapicsábane. Mivel épp aznap vágatta le a haját tarkopaszra, fél óráig azon röhögtünk, hogy egy vicc is kezdődhetne így, hogy a punk meg a skinhead elmennek színházba. Aztán persze csatlakozott még Réka, Nyuszi és Zoli is, és az előadások kurvajók voltak, csak most novemberre amit kinéztünk már még többen jönnének, és valahogy úgy érzem, hogy az egész elveszíti a varázsát. Nyuszi tényleg egy kis nyuszika, tündérbűbáj, de néha kurvasok tud lenni, ahogy mindenbe lebekotnyeleskedik, aztán otthagyja. Igazából a héten is olyan, millió sebből vérző gyártási doksit javítottam, ami elvileg az ő keze munkája, de jobban jártam volna, ha egy teljesen szűz excelbe kezdem el az egészet. Tamás halkan meg is jegyezte, hogy nem mószerolni akar, de ez Nyusznyusz műve. Mondtam, hogy tudom, és valamikor beszélni is fogok vele erről. Mint kolléga és mint barát.
Édes húgomat meg eljegyezték :) Olyan smukkot kapott, Tiffany & Co. négy gyémánttal, hogy idáig ragyog a Csányi utcából! :) Örülök nekik nagyon, szép pár, jól kijönnek, éltek is már együtt néhány szart, kitartottak egymás mellett, úgyhogy szerintem ez tényleg működni fog. Tavasszal esküvő.
Zoli sokat van nálam, amit egyáltalán nem bánok. Úgy érzem, hogy ez az egész olyan, mint ahogy az ember egy idilli, augusztus végi délutánt elképzel valahol kint a természetben. Egy gyönyörű erdőben egy terebélyes, ősöreg fán valahol van fönt egy méhkas, amiben szorgos kis virágporlepte méhecskék döngicsélnek, gyűjtögetik a nektárt, és ez a kas lassacskán megtelik mézzel, és ahogy az aranyló méz szépen, lassan csöpög a fa kérgére a délutáni napfényben, úgy csöpög szépen és lassan a bizalom is. Nem tudom, hogy újra fogom-e tudni építeni olyanra, mint régen volt, mielőtt még. De jó lenne, ha igen.