PatkányBlog

Mostanában egyre nagyobb hülyeségeket álmodok. Valamelyik nap például azt, hogy valamilyen program keretében engem meg még pár embert kilőttek az űrbe, hogy körülnézzünk odakint. Csak annyira emlékszem, hogy rajtunk volt a szkafander meg minden, keringtünk szépen, és valaki kinyitotta az űrhajó ajtaját, aztán szépen sorban kilebegtünk. De persze nem voltunk semmihez se hozzárögzítve, így az az egy választásunk maradt, hogy fogtuk egymás kezét, én történetesen Tesómét, de valamiért elengedtem. Csak néztem, ahogy a sűrű feketeségben elsodródok a többiektől, de valami úszásszerű mozdulatokkal sikerült visszaevickélnem, de elkapott a halálfélelem, vagy legalábbis valami olyasmi. Aztán fölébredtem. Tegnapról mára virradóra is elég életszerű álmom volt. Faterommal meg Tesómmal mentünk Dunapatajról Kalocsára (vagy ide haza?) háromszemélyes biciklivel. Még csodálkoztam is, hogy miért Tesóm ül elöl, középen fater ingben meg nyakkendőben, és leghátul én. Éppen hajnal volt, az ég alja vörösen izzott, a fák még feketék voltak... szép látvány volt. Aztán ahogy beértünk Kalocsára, már egyedül voltam, és tudtam, hogy be kell mennem a kórházba meglátogatni faterom. Iszonyatos állapotok uralkodtak, mindenütt véres kötszerek meg kosz és zsúfoltság... végül megtaláltam, és beszélgettünk, de mondta, hogy nekem vissza kell mennem az egyetemre (WTF???), őt hagyjam nyugodtan itt. Láttam rajta, talán nem lesz baj, ezért elindultam. De még nem értem le a csigalépcsőn (csigalépcső egy kórházban?), mikor hallottam, hogy kiabál, és szaladnak az orvosok, és én is visszafordultam, de addigra már késő volt, apa meghalt. A következő kép már négyes iskolában volt, ahol a folyosón Zoli csocsózott, én pedig nem tudtam elmondani neki, hogy mi történt, talán nem is akartam. Csak a sírást próbáltam meg visszatartani, hogy nincs már itt az én apukám, aki mindig vigyázott rám, aki megvédett... Zoli meg nem vett észre semmit. Aztán jött egy osztálytársnőm, aki egyébként se a sok eszéről híres, és valahova hívott. Szépen megkértem, hogy most hagyjon békén, mire elkezdett faggatózni, nekem meg eldurrant az agyam, és ütöttem ahol értem. Utána már a kocsiban ültünk, anyám vezetett, én mellette, és tudtam, hogy van egy módszer, amivel feltámaszthatjuk faterom. A Promi mellett voltam, a bíróságnál, és ott valami csatornába kellett leugranom vagy tíz méter mélyre. Addigra már mindent legalább fél méteres hó takart. Lent meg Robin várt (Batman segítőtársa, hát nem logikus?), és nyugtatott, hogy nem lesz semmi bajom, elkap. Leugrottam, lent viszont érezhetően nem volt levegő. Itt megint képszakadás. Ezt követően autóval mentünk föl valami hegyes-völgyes tájon, lent tavasz volt, fönt több méteres hó, pedig nagy szintkülönbségek nem voltak, kb. mint itt Szekszárdon amúgy is szoktak lenni. Szóval olyan... dimbes-dombos volt inkább. Na mindegy. Valamiért már nyugodt voltam. Talán sikerült feltámasztani apámat, vagy már mert letettünk róla. Lovaskocsin mentünk, ha jól emlékszem, Zoli fogta a kezem, és szomorú voltam, arra gondoltam, hogy ha akkor nem vetted észre, hogy baj van, akkor most is hagyj békén. Aztán fölébredtem. Az egész álom viszont olyan valóságosnak tűnt, hogy még most is szar kedvem van. Viszont délelőtt pár percre már összefutottam faterral, jól van, egyben van, szóval tényleg csak egy rossz, buta álom volt. :)

Ki jön holnap nyárnyitóra? :)

Először is szeretném megköszönni ezúton is mindenkinek, aki gondolt rám, nagyon jólesik tudni, hogy ennyi embernek eszébe jutok, szeretlek titeket! :D A hétvégém... hát az off volt. Pénteken berúgtam, szombaton csak kómás voltam, tegnap meg... tegnap Beatrice volt. Nem volt valami nagy eresztés, de már előtte Zugnál elkezdtünk inni, aztán go Promi, Ricse alig több, mint egy órát játszott, de hát szarni rá, csak egészség legyen. Dóricámmal is találkoztam, Zoli is felszabadultra itta magát... imádom ilyenkor... olyan, mint amilyennek megismertem, amilyennek megszerettem, ahogyan elbűvölt, és komolyan éreztem, hogy ő is szeret engem (nyűűű, miért nem tud mindig ilyen lenni? :D). Megköszönte, hogy vagyok neki, és hogy bár már megdöntöttük a rekordunkat, reméli még sokszor megdöntjük, és szeretlek, és én is szeretlek téged... Ricse után elindultunk volna föl Tekébe... csak Tesóm nem volt sehol. Illetve de, csak kicsit kiütötte magát a szentem. :) Segítettünk neki könnyíteni magán, aztán úgy volt, hogy hazavisszük, de jobban lett, aztán végül hárman mentünk föl Tekébe, de Tesóm nem maradt sokáig. Fönt még elvoltunk egy darabig, aztán olyan fél három körül elindultunk haza. Maaa pedig Tesócim olyan fincsi kaját csinált nekem, hogy nagyon! :D Anyámék nyaralni vannak, majd csak este érnek haza, kíváncsi vagyok, mit hoznak... :) Ja, és csiszre, de meglett a hármas fizikából. :D Szóval boldog vagyok, elégedett a világgal, a környezetemmel, önmagammal, a körülöttem lévő emberekkel, szeretek és szeretve vagyok, és ennél többet nem is kérhetnék szülinapomra. Köszönöm, hogy vagytok nekem! :)

Ma van pontosan hat éve, hogy megismerkedtünk, és holnap lesz ugyancsak hat éve, hogy először összejöttünk. ^^

Most vasárnap a Promiban lesz Beatrice, 29-én meg Nyárnyitó! Tessék eljönni mindkettőre! :D

Nem tudtam aludni. Talán pár órácskát. Inkább csak csukott szemmel feküdtem hozzá bújva, és gondolkodtam. Azon, hogy mennyire más, mint én. Mégis valamiért ugyanolyan. Meg hogy olyan, mint egy alvó angyal. A kék félhomályban bőre földöntúli sápadt lett, selyemszálú haja koromfekete. És csak aludt ez az angyal csöndben, mélyen, engem átkarolva, az én kezemet fogva. Érdekes, mert reggel megkérdezte, hogy boldog vagyok-e vele? Hát persze, akkor már rég nem lennék vele (amióta ezt a kérdést föltettem neki a múltkor, talán csak egyszer fordult elő, hogy egy befordulásomnak köze volt hozzá). Elméláztam azon, hogy rávágta: attól még lehetek vele, hogy nem vagyok boldog. De megnyugtattam, hogy akkor viszont már kerestem volna valakit, akivel boldog vagyok, nem? Szeretem. Igaza volt Tesómnak, amikor pénteken azt mondta, hogy Zoli valamiért biztonságot áraszt. Ő a józanabbik felem, az az ember, aki miatt én is jobb ember akarok lenni. Aki nem megfékez, hanem rávezet, hogy magamat kell fékeznem. Egyébként a pénteki Pittbul valami őrületesen jó volt, így már rég éreztem magam! :D Sokan annyira nem voltunk, de a társaság minősége kárpótolt. Még Foxyval is beszéltem valamennyit. Másik srácnak meg szófosása volt, igaz, kissé be volt ivva. Tőle tudtam meg, hogy Foxy haverjai állítólag utálnak engem. Mélyen megrendít. :D Na mindegy. Pittbull jó zenéket játszott, bár Zoli karjaival magam körül tőlem egy félkezű DJ show-t is lenyomhattak volna. Buli után egyből jöttünk haza, fáradtak voltunk, Tesóm el is aludt az úton. Én meg csak figyeltem, ahogy a bonyhádi lámpák világítanak, Zoli keze az enyémen, és nem akartam hazaérni. Szombaton meg másnapos voltam. :) De akkor is... szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom. Ja, egyébként biztos, hogy nem jön fősulira, sőt, elég valószínű, hogy mégis külföldre kell mennie. Valahogy lelkiekben úgy érzem, némelyest sikerült fölkészülnöm erre, de tudom, hogy minden más lesz, amint eljön a búcsú ideje. Persze ideiglenes búcsú. És megvárom. Az én kis angyalarcúm.

Na, mi lesz mához egy hétre vasárnap Szekszárdon? Szabadtéri, tehát ingyé' Beatrice!!! :D Mégse felejtett el a város! ^^ Ma meg be vagyok szarva, megyek Zoliékhoz, szülinap, nagycsaládi összejövetel... aludni azt nem tudtam. Most se fér a zabszem a seggembe. A pénteki Pittbull viszont kurvajó volt, majd ha lesz időm, írok róla, csak most az egész hétvégémet kitölti a takarítás. Ja, nyárnyitó meg 29-én lesz, többet egyelőre nem nagyon tudok. Ha nem félnék ennyire, egészen tök jó lenne a kedvem. :D

Úgy egyébként lehet már tudni valamit, lesz az idén Nyárnyitó? Eddig még nem nagyon hallottam hírt felőle... hát nehogymá' a város ne ünnepljen meg!

Cukkerbogyó képét nézegetve iwiw-en (megtaláltam myvipen is! ^^) most tudatosult bennem igazán, hogy vége a középiskolának. Nyolc év után végre továbblépek, vagy meló, vagy fősuli. Tegnap azon filóztam, hogy ha anyámék nem tolnák annyira ezt a továbbtanulás-témát, inkább elmennék dolgozni, hogy önálló életet kezdjek. Na, de lényeg hogy véget ér a Keri öt éve. Nem lesz több kávéautomata-támasztás, folyosó zöldövezetté alakítása, sutyiban cigizés, jóvammána, Cukkerbogyó/Carlos bámulása szünetekben, üvegesvárás az aulában (tegnapelőtt voltak csinálni a tesitermet... hihetetlen... kiteszem a lábam, és jönnek!) és reggelente, mint menetrend szerinti Zoli... Gergő se akasztja le többé a Rozi láncát, nem csöngetek a portára kapunyitásért, nem fognak baszogatni a késéseimért, Emese se üzen, hogy a 006-os teremnél van, Marika néninek meg még mindig lógok valami kaja árával. Morbid dolog, de mindez hiányozni fog. Annak ellenére, hogy eleinte mennyire gyűlöltem, és vissza akartam menni a gimibe. Persze az is hiányzik, de ide is elég sok dolog köt, meg sokmindent átéltem és megtanultam itt (olyanokat, amik az életben hasznosíthatóak, szóval nem a tananyagra gondolok, nem kell félni). Valamiért biztos pontot jelentett az életemben, szerettem középiskolásnak lenni. Most kissé üres minden, túl sok a szabadidőm, szóval furcsa. Nem sírom lucskosra a párnámat a Keri után, de még szoknom kell, hogy nem az életem része.

Jó volt ez a hétvége, több ilyen kéne. :) Főleg a péntek. Zolival Promiban találkoztunk, rajtunk kívül senki nem volt kint (épp azért választottam a parkot randihelyül). Látszott rajta, hogy jó kedve van, aminek külön örültem... tündéri, amikor föl van dobva. Olyan fél tíz körül kimentünk Tecsóba, mert valami játékhoz nem volt valami program. Ott kiderült, hogy a gépén kell valamit bütykölni, hát kijöttünk... aztán kitalálta, hogy főzzünk csilisbabot. Oké, vissza Tecsó, megvettük a hozzávalókat, elindultunk műhely felé... az ám, a kenyeret meg elfelejtettük. Mivel ez Szekszárd még mindig, ezért uzsgyi vissza Tecsó harmadszorra is. Na, aztán végülis minden simán ment. Istenien főz. :) Kaja után csomó hülyeségről dumáltunk, és úgy bújt hozzám, és úgy ölelt, hogy legszívesebben megmondtam volna neki, hogy nem érdekel hogy mi lesz, mi volt, hogy mit szól az egészhez, de én most őt férjül veszem. Na persze szombatra már beteg lettem (na jó, náthás, de nekem az bőven elég, taknyom-nyálam egybefolyik) és fáradt, mert csomó dolgom volt. Este azért fölmentünk Tekébe, jöttek a jó arcok, még Tanti is benézett, aminek külön örültem. Többször is gyere, hallod-e! :D Aztán ki tudja miért, befordultam. De teljesen, egy-két perc leforgása alatt sírva tudtam volna fakadni. Csak úgy. Fájt a fejem, csípte a szemem a füst, minden bajom volt, egyedül akartam lenni egy kicsit, csöndben, hidegben. Kimentem, rágyújtottam, próbáltam megnyugtatni magam, hogy nincs semmi gond, és akkor Zoli kijött utánam. Kérdezte, hogy biztos minden rendben van-e, mondtam hogy persze, csak fáj a fejem. Nem akartam közölni vele az igazat, hogy még a mai napig is rámtör olykor a rettegés, hogy egyik percről a másikra elveszítem. Viszont láttam az aggodalmat a szemében, és ez olyan jólesett, mintha az angyalok emeltek volna föl a csillagok közé... úgy csillogtak az ő szemei is... és ő maga is olyan volt, mint egy angyal... hamarosan elindultunk haza, mert időközben ő is szarul lett. Holnap meg megyek fogorvoshoz. Semmi kedvem hozzá. Meg tanulnom is kéne... napi fél órát kb. tanulgatok is fizikát, de ehh... oktatásiak is küldhetnék már a papírt, hogy regisztrálták-e a jelentkezésemet... kedves velem éretlenségizők, ti kaptatok már papírt? És hogy készülgettek eme nemes eseményre? Féltek? Leszarjátok? Kíváncsi vagyok, ti hogyan csináljátok, illetve aki már túlesett rajta valamikor, hogyan csinálta. :)