Baromira rossz passzban vagyok. Legszívesebben felülnék egy motorra és elhajtanék jó messzire! Csak épp nem tudok motort vezetni, és fater úgyse adná kölcsön a Simsont. Anyám egyfolytában, de megállás nélkül hisztizik Gábor miatt. Utálja, ezt tudom. Szerintem akárkit utálna, ha az ENSZ főtitkárával vagy egy Nobel-díjas orvossal járnék, aki mellesleg dúsgazdag, fiatal, jóképű, és imád engem, az se tetszene neki. Oké, legyen véleménye. De hogy egyfolytában ez a témája, és ha két percre kerülünk egy légtérbe, akkor már el tudja érni azt, hogy őrjöngve rontsak ki a szobából, ez már tényleg bosszant! Egyszer már elmagyaráztam neki, hogy miért akarok vele maradni (mert február óta nem volt semmi balhénk, rengeteget tesz azért, hogy együtt maradjunk, már kezdem elhinni, hogy ez nem csak hullámhegy, hogy ezúttal tényleg nem fognak előfordulni olyan dolgok, mint tavaly), de nem érti meg. Bár nem tartom kizártnak, hogy nem is akarja. Mintha nekem se lenne jobb dolgom annál, hogy az ő rinyálását hallgassam. Ha ezt a mai nap, vagy a hét folyamán még egyszer elkezdi, akkor mégiscsak négyen mennek Horvátországba, aztán fater majd megköszönheti neki (talán ő az egyetlen, aki tényleg örülne, ha mennék... Tesómnak ott lesz Iza, anyám meg elvan velük). Még cigim sincs... bassza meg, lesz ami lesz, vegyenek föl Zrínyire, vagy akárhova, csak kerüljek már el innen végre, a világ másik végére, Isten háta mögé három tehénbőgéssel, hogy vissza se tudjak jönni, vissza se tudjak nézni, ha akarnék, akkor se! Néha szívesen cserélnék azokkal, akik Irakban vagy máshol harcolnak... őket szerető család várja otthon, anyuka, kisgyerekek, engem általában a baszogatás. Van miért élniük. Úgy érzem, már kezdem föladni. Lesz, ami lesz, és onnantól teszek magasról az egészre. Inkább elkezdek gyúrni baromi sürgősen, hogy fölvegyenek majd. Remélem valahol innen távol döglök majd meg.