Hátkéremszépen, voltam szombaton Kishordóban Bonyhádon. Valamiért volt olyan sejtésem, hogy izgalmas, sőt érdekes lesz, ez be is jött. No de az elején: délelőtt még bementem suliba két órára (az első likas volt, a másodikról meg sokat késtem, és azt se tudtam, hogy melyik teremben vagyunk, így leültem a folyosóra kávézni), a harmadik órám szintén magyar volt, kiderült hogy ez egyszer az a drága ja Király beírta a hiányzókat, köztük engem is. Na aztán nagy kaland... egész órán pókerezett a srácokkal. Negyedik óra osztályfőnöki, csak a hiányzásokat igazolták, akiknek kellett, és kaptunk egy karácsonyi szentbeszédet is az osztályfőnöktől, de olyan íze volt az egésznek, mintha általános iskola eslő osztályában lettünk volna. Szóval olyan dolgokat magyarázott el (nem az ajándék értéke a fontos, hanem hogy szívből jöjjön), amiket mindenki tud. Vagy csak naiv vagyok? Oda se neki, suli után hazajöttem, kockultam, mint ahogy azt a lejjebbi, Rémarcús beszélgetések is tanúsítják. Utána összeszedtem a cókmókom, fürdés, meg minden, és elindultam Mányokra. Majdnem lekéstem a buszt, az eső is esett (mondanom se kell, szinte alig értünk ki Szekszárdiából, már szárazak voltak az utak), de aztán minden oké lett. Bonyhádon leszálltam cigizni, akkor láttam meg Áronékat, ahogy a Tecsóba mentek, gondolom piát venni. Váltottunk pár szót, aztán vissza buszra, be Mányokra. Gáboréknál tettünk-vettünk, a fél kilencessel visszamentünk Bonyhádra. Hordónál már annyian voltak, mint az oroszok, egy kicsit kint maradtam üdvözölni a jónépet és megbeszélni a szilvesztert az érintettekkel, Gábor addig bement körülnézni. Addig én váltottam pár szót Livivel, aki szólt, hogy bár találgathatok hármat, hogy ki van bent, ne legyek ideges. Tudtam, éreztem! Abban a pillanatban jött vissza Gábor is, hogy bent majd legyek nyugodt... persze én abban a pillanatban be akartam menni. Feltettem a nyakörvem, hogy legalább a kis ribanc Gyapjas előtt veszélyesebbnek tűnjek, mert hiába, akik ismernek, azok szerintem tudják, hogy ártalmatlan vagyok (tévedek?). A bentiekkel is köszöntünk egymásnak, puszi-puszi, pacsi, ölelés, babámfasza, minden volt! Gyapjas úgy gubbasztott a sarokban, mint akinek ütött az utolsó órája. Livivel ezen röhögtünk vagy fél órát, közben ittam a söröm, szívtam a cigim, és néha oda-odapillantottam, hogy ellenőrizzem, veszteg marad-e? Elhatároztam, hogy akkor este adok neki. Gábor még kint kikötötte, hogy ha balhézni fogok, ő hazamegy. Leesett az állam, valahogy úgy éreztem, hogy ezzel azt a kis ribancot akarja védeni, mintha nem lenne meg rá minden okom, hogy a halálba kergessem. Megígértem, hogy majd visszafogom magam, de az nem abból áll majd, hogy egész este felé se szagolok majd. Érdekes módon fél órával később én mondtam neki, amikor be akart menni pogóba a kis Gyapjas felé, hogy azt bízza csak rám. Nem hiányzott volna nekem se, hogy valami feszkó legyen azért, mert megütött egy lányt, még ha az a Gyapjas is volt... nem lett volna tisztességes. Szóval elvoltunk, mint a befőtt, időközben odaért Emese is, Gyapjaska meg beállt pogózni. Én nem tudom, szerintem ez burokban nőtt fel, de garantálom hogy egy ötéves kislány is vadabbul nyomja, mint ő... még én is, pedig van már egy éve is annak, hogy utoljára pogóztam. Na lényeg a lényeg, leszedtem magamról a harci díszt, fülbevalót, nyakláncomat (nem akartam, hogy leszakadjon), és uccu be! Emese is velem tartott, egyből rámentem Gyapjasra, és halljátok... olyan isteni érzés volt... olyan felemelő... először hátul, valahol nyaktájon... majd megfordult... akkor ököllel, szemöldökcsonton... életem egyik legszebb pár másodperce volt. Valószínűleg fájt neki, mert kiállt. Emesével vigyorogtunk, de a szám után mondta, hogy ő sokkal többet kapott tőlem, mint Gyapjas. Bocsánatot kértem, és megjegyeztem, hogy ez bizony ilyen. Következő kép: Gyapjas valamit nagyon magyaráz Gábornak. Na akkor kapott el igazán a harci ideg! Úgy verettem oda, mint egy tank, félrelökdösve mindenkit, megkérdeztem Gábort, hogy talán valami baj van-e, mire Gyapjas akart mondani nekem valamit, viszont Gábor abban a pillanatban kirohant, és így mielőtt még Gyapjas elkezdte volna a mondókáját, abba a bamba pofájába ordítottam, hogy kurvára nem érdekel, és mentem Gábor után. Ő sorolta, hogy azért jött ki, mert nem bírja az ilyen helyzeteket, és nem akart balhé kirobbantója lenni. Gyapjaska is kijött egyik barátosnéjával, és a szemöldökét fájlalta. Egy szót se szóltam hozzá, de olyan pillantásokat küldtem felé, amiből szerintem megérthette, hogy ne kerüljön még egyszer a közelembe. Gábornak is asszem elmagyaráztam, hogy ne rinyáljon, mert pogóban kapott egyet-kettőt... ilyenkor nem az a megoldás, hogy megyek pityeregni a volt barátomhoz, hogy képzelje csak el, az a némber barátnője megpróbált megölni... kíváncsi voltam, neki hogy álllt volna a szája, hogyha én egy fordított esetben teszem azt, Zolihoz szaladok hiszterizálni, hogy a mostani asszonya megütött. Ráadásul még csak nem is úgy, ahogy akartam... hogy a bogjas hajánál fogva kicibálom a Hordó elé, és addig ütöm-verem, amíg kegyelemért nem könyörög, és utána még egy kicsit... pogóban kapott, bassza meg! Aki elmegy kurvának, az ne csodálkozzon, ha megbasszák! Később, amikor bementem, persze rámszálltak a barátnői, észrevettem már előtte is, hogy nagyon megy a pusmogás, és igen, és is kaptam valamennyit, de hát istenem, ez ebből áll, adok is, kapok is! Ugyanúgy vigyorogtam utána és közben is, mint előtte. Később Gábor említette vagy tízszer, hogy ő Gyapjas barátnőivel még azért jóban van, és ő szólt nekik hogy álljanak le. Megköszöntem, de úgy éreztem, egyedül is el tudtam volna intézni. Egy biztos: ennyivel még nem úszta meg! A hazautunk is elég vicces volt: elvinni senki nem tudott, stoppoltunk volna, de nem jött kocsi, busz semmi... hittül azt mi. Stoppolás után visszamentünk még egy kicsit melegedni, vettem cigit, és hirtelen Gábornak lett egy olyan ötlete, hogy na, próbáljunk meg stoppolni még egyszer. Amint kiléptünk, megláttunk egy álló buszt... futás, uccu neki! Gábor a betonon, én meg mint valami túlélőbajnok, a vizes fűben, bokáig érő sárban, meredek partoldalnak fölfelé... de elértük a buszt... ez volt hajnali háromnegyed négykor. Gyapjasék is fent voltak, nem szóltunk egymáshoz. Mányokon Gábor említette, hogy valószínűleg Gyapjas már nincs együtt a mázai pasijával, mert erről árulkodnak az msn-kiírásai. Erre megint felkaptam a vizet... hiszen megígérte, hogy nem letiltja, hanem le is törli őt msn-ről. Kell ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy nem tudja elfelejteni? Ezen rágódtam vele egy darabig, de azt hiszem, nem tudtam meggyőzni. Sebaj, addig basztatom, amíg kénytelen nem lesz választani: vagy letörli az a ribancot msn-ről (mert nekem az édeskevés, hogy le van tiltva... egy tiltást bármikor föl lehet oldani, nem igaz? még ha állítólag nem is akarja...), vagy én törlődök ki az életéből. Néha úgy érzem, hogy egyébként sincs benne sok keresnivalóm. Tudom, ez az én dilim... mikor annyi mindent megtesz értem... és nincs olyan nap, hogy ne hozna nekem valami apróságot... de akkor is bennem van a félsz, hogy ha festene egy képet, amin minden ismerőse rajta van, akkor én valahol Gyapjas és a háttér között húzódnék meg, míg ő vígan vigyorogna azzal a bevernivaló, bamba képével.