Ez volnék én (azért vagyok durcás, mert nem tudtam rendesen belőni a hajam), aki nem ismer, már tud fejet társítani az okoskodásokhoz.

Hát szóval a hétvége... pénteken már reggel elmentek Katalináék, erre többször is felébredtem. Egyszer amikor fater hajnalban hazajött (mert az én okos családom úgy zárta be az ajtót, hogy benne felejtették a kulcsot, úgyhogy hajnali fél ötkor legszebb álmomból ébresztve csoszoghattam ki ajtót nyitni neki), utána meg amikor elindultak olyan fél hat, vagy öt körül, és köszöntek nekem, szerencsére még vissza tudtam aludni. Negyed kilenc körül önszántamból is felkeltem, és elhatároztam, hogy nem megyek iskolába. Mákom volt, megúsztam egy nyelvtan dolgozatot, amire az égvilágon semmit nem készültem. Valószínűleg a jövő héten kell pótolnom, de magyar órákon úgyis szinte mindig hely szűkében vagyunk, majd odaülök valaki mellé, aki tudja (ragok, jelek, babámfasza... az ilyeneket versenyeken is mindig csak tippeltem). Szóval hesszeltem egész nap, délután kitakarítottam, aztán jött Gábor, megvitattuk a szilvesztert, iszogattunk, rémülettel vettem észre, hogy már a boroskólát se kívánom úgy, mint rég. Fejlődöm. Hazaérve rendeltünk két pizzát, de csak az egyiket szállították ki, így azt elfeleztük. Viszont annyira ránkjött a pizzaehetnék, hogy másnap Gáborom amikor lement a boltba, vett pizzalapot és krémet, és állítólag egész finom pizzát kanyarítottam (instant dolgokból nem nehéz, rá kell dobni még ezt-azt, és máris kész). Szombaton végig pihentünk, talán a délutáni alvásnál voltunk a legaktívabbak, legalábbis én úgy emlékszem, elég sokat mocorogtam. Amikor felébredtem, még sütött a nap, és valamiért végig furcsa érzésem volt. Valamiféle hiányérzet-elégedettség elegy. A vasárnap meg csak úgy... volt. Tegnap eléggé szar kedvem volt, főleg anyám közreműködésével, ma meg már megint eluralkodott rajtam az általános világundor. Gábor ráadásul ebben a percben írta msn-en, hogy gyapjas barátnőnk megint támadásba lendült, holnap suli után első dolgom lesz hogy felhívjam és úgy kiosszam, hogy egy életre elmenjen a kedve tőlünk!!! El akarok menni innen jó messzire, és soha többé nem akarok visszajönni... távol akarok már lenni mindetől, ami ide köt, ha kell, egy lakatlan szigetre, egyes egyedül, ahol nem érezném azt, hogy szart sem érek, mert minden egyes ember szemében maximum második lehetek. Néha nagyon nehéz így élni, máskor észre se veszem. Most épp ott tartok, amikor nagyon nehéz. Nem értek dolgokat. Nem értem, hogy Gábor miért nem törli már le a picsába msn-ről azt a ribancot, miért nem szakít meg vele végleg minden kapcsolatot, hogy miért züllött odáig a világ, ahol most van... Miért nem tudunk egy kis időre meghalni, és amikor elcsitulnak a harcok, feltámadni?