Ami csak egy napig tartott, de jó volt! Valahogy túlvészeltem a szombatnak azt a részét, amikor iskolapadot kellett koptatnom, majd kimentem parkba szocializálódni, de mindenki punnyadt volt, én is csak lustaságból maradtam kint, meg hogy kölcsönkérjek egy karkötőt és egy nadrágtartót (magyarul hózentrógert, amit kiskormban hózinak hívtam) estére, aztán go haza, rendrakás (Katalina rinyált), előtte még kaja, utána már szedelőszködés. Szép voltam, mint egy új traktor, csak nem lettem olyan fényes: rövidebb bakancs, fekete-piros csíkos noki (zokni, csak átvettem Gábortól ezt a szót), szakadt farmer, piros-fehér csíkos pólóm, a már említett hózi, kiegészítők (fél alkarig mindkét kezemen cuccok, nyakörv, fülbevalók, smink, bökős frizura...). Katalina nyűgös volt, és engem kezdett el baszogatni, hogy már megint hogy nézek ki, húsz éves nő létemre, Gábornak égni fog a feje miattam, meg ecet. Szépen elvette a kedvem az egésztől, de úgy voltam vele hogy leszarom, bulizni megyek! A buszon már visszatért a hangulatom, Bonyhád előtt még felhívott Livi, hogy Monsu is csatlakozni fog hozzám (jeee!:)... jött is, hozott egy naaagy kotla kávét, amivel gyakorlatilag megmentette az életem. Mire odaértem, Gábor már ott volt, és még egy csomó más ember is, ismerősök, vadidegenek vegyesen. Ricsiék is játszottak, ezt pár nappal előtte tudtam meg... szóval jó volt a buli, söröztem is, vodkáztam is (köszi Gábor és Nagyi!), leveleztem is, ami vicces volt: írni nem tudtam, se Gábor írását elolvasni... a még viccesebb az, hogy ezzel ő is így volt... de másnap már a sajátját sem tudta. Valamikor buli után megint elaludtam, egy tahó kétajtós szekrény a hajamnál fogva emelte meg a fejem, és úgy szólt, hogy ideje lenne kelni. Már nem emlékszem, hogy miket mondott, de akkor én minden voltam, csak nagyságos asszony nem. Nagyival talpra állítottuk Gábort, taxit hívtunk, és hazamentünk. Valamin tudom, hogy ki voltak akadva (valaki már megint csinált valami hülyeséget?), de már nem emlékszem, hogy pontosan min. Azt vágom, hogy nekem is volt egy rövid hisztim, de az kellett: pogó közben Gábor véletlenül nekemlökte Szepit (én a fal mellett ültem), bevágtam fejem-orrom, de Gábor annyit sem mondott, hogy bocs, pedig asszem látta. Na mindegy, amikor később szóba hoztam, hogy ez nekem majdnem úgy esett, mintha megütött volna (soha de soha nem emelt rám kezet, a hangját is csak kétszer emelte föl amikor ideges volt), később persze beláttam, hogy ezzel kezdek megint visszatérni ahhoz a kibírhatatlan rinyához, aki voltam, és visszafogtam magam. A másik meg az volt, hogy nem akartam szégyenszemre vinnyogni mindenki előtt. Szóval lényeg a lényeg: hazaértünk hozzájuk, kajáltunk, és beborultunk az ágyba aludni. Másnap voltak bajok: fejfájás, fáradtság, hányinger... na igen, kissé megcsúsztunk mind a ketten, bár ahhoz képest én nem éreztem rosszul magam, csak épp erőm nem sok volt. Anyukája ebédje viszont visszahozott belém valamennyit. A délutánt alvással töltöttük, jó szorosan összebújva, és azt hiszem, ez hiányzott nekem nagyon, mert minden hétköznap ez hiányzik... nem akartam még hazajönni, de nem volt más választásom, tanulnom kellett... az megint más kérdés, hogy itthon meg már lusta voltam rá. Ma meg bementem suliba, három órám meg is volt tartva... illetve négy, de úgy emlékeztem, hogy első az likas, így azt megspóroltam magamnak. Jövhéten Gábor megy hetelni, nekem pont szünetem lesz... hát hol az igazság? Rájöttem, hogy nekem nem kell Lolácska, nem kell Zoli, nem kell Révai tanár úr (mintha ezeket eddig nem tudtam volna), nekem csak Ő kell, egyes egyedül csak Ő! Volt egy mondata hétvégén megint, amin néztem egyet, ma visszatértünk rá, de ugyanabban maradtunk... na szóval amikor buli után náluk kajáltunk, valahogy szóba jött az esküvő, mint olyan. Akkor megjegyezte: "Szerintem erről még korai beszélni. Még korai." Pilláztam egy sort, aztán hozzátette, hogy majd olyan tíz év múlva. Jogos, én sem akarom elsietni. De azt azért még odabiggyesztettem, hogy ha feleségül akarna venni, én hozzámennék. Tulajdonképpen rá alapoztam az egész hátralévő életemet, nekem Ő a mindenem, az én Megváltóm, és van abban valami szerintem is, hogy sokat változtam előnyömre, amióta együtt vagyunk... most nem azért, hogy a mellemet döngessem, mint egy "Queen Kong", de sokan mondták már. Örülök neki, hogy így látjátok. :) Viszont látok néhány körülöttem lévő emberkével bajokat, és itt most olyanokra gondolok, hogy nekik nem jut ki abból a jóból semmi, ami nekem kijut... és úgy, hogy talán meg se érdemlem... széthullott családok, magány, betegség, szóval csupa olyan dolog, amiket én egyáltalán nem tartok igazságosnak (karma nem lehet, mert akkor ezekkel az emberekkel csak jó dolgok történnének, előző élet? ki tudja...), viszont nem is tehetek ellenük. Amit tudok, megteszek, de sokszor az kevés, és ha nincs rá erőm, időm, lendületem, akkor belevágni és félek, nehogy balul süljön el valami. Mit kéne tennem? Néha tényleg magam mögött hagynám a világot (Gábort vinném!), néha úgy érzem, hogy vannak akiknek szükségük van rám, és hiányoznék nekik tényleg, ha lelépnék. De érettségi után én megyek, amerre látok! Ha kell, külföldre. Ezt már átrágtuk Gáborral is, valahogy biztos tudnánk boldogulni, megemlítette, hogy a fizetéséből így is meg tudnánk élni ketten, de nem hiszem... tegyük fel most összeköltöznénk: albérleti díj, rezsi, kaja, és még nincs egy ruhánk, nem gyújtottunk rá (bár én kimondottam szeretem a töltött cigit), nincs egy rongyunk amit felvegyünk... hogyéaggyák most a bútorozott albérteleket? Ha lenne egy másfél szobás odú valahol a külvárosban, nekem az is bőven jó lenne... ha nem Szekszárdon, az még jobb... ő keres nyolcvanat, ha túlórázik akkor kilencvenet... nekem ott van az emelt családi pótlék (mert rottyantan születtem:), és ha suli mellett tudnék melót vállalni, akkor az úgy oké is lenne talán... megkockáztassam? Javaslatokat kérek!
A másik: Rémarcú állandó szereplője a parknak, szerencsére csak szóban. Ma délután is elkapott a baromkodhatnék, olyanokat osztottam, hogy például ha szart, azt hihette, hogy megszült... vagy amikor felállt hogy lehúzza a vécét, a szar rápislogott, és játékbaba hangon mamának szólította, mire Rémarcú megijedt, elkezdte lehúzni a vécét, és a szar forgás közben is osztotta, hogy "mama!". Most jutott eszembe, hogy nekem kell olyan játékbaba, ami mamának szólít, ha megnyomom a hasát. Anyai ösztön lenne? Kizárt. Ugye nem? Na mindegy. Elsején aki jön, hozzon egy fej vöröshagymát! Ja, meg hát ott lesz szerelme tárgya is... emlékezetes éjszaka lesz, valami nagyon azt súgja! =)