Ma, rengeteg más elfoglaltságom mellett (suliból késés, órákon majdnem elalvás, utána lazán lecammogni Promiba) azon jártattam az agyam, hogy kit hogy is hívnak tulajdonképpen, és hogy mire jók a becenevek? Jó, mindkettőre egyértelműen asszem tudom a választ. Például elképzelni sem tudom, hogy Tantit Andrásnak, Rizsát vagy Mogyit Dávidnak, Detoxot Gergőnek, Zilt Lacinak, Vikkét Évának, Totót Lajosnak, Mimit Annamáriának, Ragát Gábornak, Bujdit Dórinak szólítsam, de néha fordítva is igaz. Andit sosem fogom Dreának hívni, Timit Metalinnak, Moncsit Cidinek, tesómat (igen, téged teee dög :) Cintinek, Sziszit Alexandrának vagy unokatesómat Dosónak. Ez szerintem olyan, mintha a szüleinket kéne a keresztnevükön hívni. Brrr! A becenév pont arra való, hogy ha van a társaságban mondjuk négy Dávid meg három Peti, akkor mindenkire legyen valami megfelelő szólítás. Mondjuk asszem Szilviből csak én vagyok, de az mellékes. Elég kómás voltam egész nap, valamivel mégis el kellett ütni az időt, ha már egyszer aludni nem tudtam nap közben, hát maradt a hülyeségeken való filózgatás. Lolácskáról semmi hír. Vagy el van havazva, vagy lelkiismeret-furdalása van amiatt, ami még meg sem történt. De ha visszalép, Madocsa is felkerül a lakott területek halállistájára Sióagárd, Decs, és Parászta mellé. De hogy nagyon lebaszom, az is igaz. Nem mint férfit, nem akarom növelni az egóját. Hanem mint embert, hogy egy megbízhatatlan dög, hazug, és ilyenek. Szerintem úgysincs annyi esze, hogy rájöjjön: valamilyen szinten a helyes utat választotta, de hé, én túl önző vagyok ehhez! Drága Hű Olvasóm, egyszer kommentáltál a megcsalással kapcsolatban, hogy attól még hogy valaki szereti a barátját/barátnőjét, a félrelépés még ugyanúgy bűn. Ezt én is tudom. De neki képes vagyok bemagyarázni, hogy nem az... tudod, Raga mondott egyszer egy olyat, hogy bűnözni pokoli dolog, de mennyei érzés. A félreértések elkerülése végett: akkor már nem voltatok együtt, és bocs, ha nem kellett volna felemlegetnem... Faterral még nem tudtam beszélni Tesco ügyben, ha ezzel végeztem, akkor dobok neki egy mailt, szerintem ezentúl így fogunk kommunikálni, alig van itthon. Nem baj. De hogy mi lesz az alatt a négy nap alatt, amíg nem lesznek itthon... nehogymá' egyedül legyek! Na, nem őket fogom hiányolni, az ezer. Lolácska nem ér rá, mert akkor lesznek egy évesek a barátnőjével. Az elvek... a kibaszott elvek. Szerintem ez gyenge kifogás... nem hiszem el, hogy nincs nagymamája, beteg rokona, régen látott kuzinja, vagy valakije, akit meg kéne látogatnia, hogy egy hétvégére szabad legyen, illetve hát hogy velem legyen. De lehet, hogy ha nem leszek túl kómás aznap pénteken, akkor délután elnézek Pécs irányába, csak úgy, hogy mert. Elvileg addigra már ösztöndíj is lesz. Ha mást nem, akkor tesómmal. De lehet, hogy egyedül. De hát az meg hülyeség... akkor csak a fejemet szellőztetném, azt meg tudom csinálni ingyen is, itthon. De talán mégiscsak ez lenne a legjobb, ha itthon maradnék. Attól függ, Cintia hol lesz. Meg persze hogy akkor már beállok-e trógerkedni, lesz-e buli, mennyi pénzre lesz szükségem, meg ilyen apróságok. Közben érzem ahogy süllyedek egyre mélyebbre és egyre halványabban látom a holdfényt a hullámok törésén keresztül, tudom, hogy lassan leérek a hideg iszapba, lefognak a hínárok, és már nem fogok tudni felúszni, pedig utálom a hideget és rettegek a sötétségtől. Mi lehet a megoldás? Talán valahol, valamikor (nem célzok én ezzel semmilyen Tankcsapda koncertre, pláne nem arra, ami december tizennegyedikén lesz a Sporiban, ugyan már) engem is kiránt valaki a tömegből, lemossa az arcom úgy, ahogy egy kedvenc dalomban meg van írva. Vagy földet érek, és szépen lassan megfulladok. Úsznék fölfelé, de egyedül nem lehet. Hogy miért, az igen egyszerű: mert pont az egyedüllétből próbálnék kievickélni. Még megtehetem azt is, hogy várok. De hogy kire, arról fogalmam sincs. Nehogy valaki azt merje gondolni, hogy a Hercegre kék biciklin, mert nem egészen. Róla, illetve arról hogy megkapjam, már letettem. Hogy utánafordulnék-e az utcán, várnám-e ha látom valahol a bringáját... nos, igen. De az, hogy nem írom le, még nem jelenti azt, hogy nincs más, akire sokkal többet gondolok, aki sokkal jobban hiányzik, és amíg dumáltunk msn-en, sokkal többet beszéltem róla haveroknak/barátoknak, mint Csabáról. Hiába van elmentve minden szó amit leírtunk egymásnak, msn, e-mail, akármi, sosem merem megnézni. Tudom hogy elbőgném magam, mert igen, én csesztem el, leírom ezredszerre is, hogy én voltam a hülye, és ha nem írok rólad ide, az azért van, mert minden eszembe jut, és még jobban érzem a hiányod, mint egyébként. Lehet hogy ezt nem hiszed el, de sokkal nehezebb, mint bárki másról írni.