Néha üvölteni akarok, de nem jön ki hang a torkomon, néha fülig ér a mosolyom pár szó miatt, aztán ököllel vágni valahova teljes erőből és lihegve nézni ahogy összetörik, néha táncolnék és pörögnék, néha ülnék és hallgatnék hogy más is hallgasson körülöttem és ne zúgjon a fejem. Néha szaladnék kitárt karokkal valahova boldogan, néha megölném a velem szembejövő embereket, állítólag látszik a tekintetemből, hogy ha egyszer ölnék, utána függő lennék és nem tudnám abbahagyni. Azt tudom, hogy örömömet lelném a gyilkosságban, de hogy miért ... már én sem értem. Mi lesz ennek a vége? Parásztán este van, Madocsán is, Pécsen is, Decsen is, bár Detox tegnap visszament. Lolácska megint írt, egyem a kicsi szívét. Hétvégente mindig ír... persze én hétköznap várom a leveleit. Remegek és nem tudom miért. Asszem, elszívok egy cigit, az jót fog tenni, mindig jót tesz. Mélyeket lélegezni, felnézni az égre, már rég sötét van... szerintem ilyenkor teljesen kifordul sarkaiból a világ. Az emberek ösztönösen félnek a sötéttől... vajon ki fog halni valamikor ez az ösztön? És ha igen, mikor? Én pl ha egyedül vagyok itthon, nem merek töksötétben aludni. Meddig tart a türelem? Mi történik amikor nem süt a nap? Milyen lidércek keringenek körülöttünk még a modern gépek világában is? Az ősi démonok megmaradtak, szentül hiszem. Elég csak valakinek este kitenni a lábát egy olyan helyre, ahol nincs mesterséges fény, csak a föld illata és tücsökciripelés. Érezni fogja. Ha nem, akkor az már régen nagy baj. El tudom képzelni, hogy sírva fakadjon, vagy megnyugodjon, vagy akár énekeljen, vagy fusson ahogy a lába bírja. Valami kihozza belőle. Tudom hogy van valami itt, ami nem erre a világra való... vagy mégis? A régiek tudták, akik még a tűz mellett ültek. De ma már mindenki siet. Ezért nem jó nekem ez a kor, nem csak azért mert egy lusta dög vagyok, hanem mert számomra ez természetellenes. Csak elég lenne elmenni a dombok mögé, túl a szőlőkön, és máris egy olyan világban találjuk magunkat, amit még nem fertőzött meg a túlságosan is rohanó fejlődés, ahol szép nyugalomban nőnek a fák, lesnek a baglyok, cürrögnek a bogarak... ha egyszer a távoli jövőben meghalok, ilyen helyen szeretném ha eltemetnének. Szép dolog a temető, és én nagyon szeretem is, de hogy benne feküdjek, az valahogy nem oké. Domboldalban, erdőben... talán még járni is alig tudtam, de a hegyek és a fák már akkor is elbűvöltek, arra tisztán emlékszem. Üvölteni akarok bele ebbe a dohos városi éjszakába, ahol a villanyok égnek, de nincs hozzá zaj, ez valahogy érdekes nekem. Szép hely ez, csak poros. Úgy érzem elég sokszor, mintha egy üvegfal választana el a világtól, és csak akkor törne össze, ha elég hangosan kiabálnék. Ezt a hangot viszont nem decibelben mérik... fogalmam sincs, hogy mi lehet a megoldás. Talán még rejtély sincs, nemhogy megoldás. Annyi szent, hogy egyszer még szeretnék eltölteni egy éjszakát az erdőben vagy az erdő szélén... de nem egymagamban. Ahhoz viszont találni kéne valakit, aki megérti, hogy miért vagyunk ott. Nem lesz ez így jó...