Néha, amikor Tábornokkal vagyok, azon szoktam gondolkodni, hogy mi olyan jót cselekedhettem, amivel őt kiérdemeltem. Nem történt semmi extra, csak a múlt héten döbbentem rá igazán, hogy mennyire szükségem van rá. Nem egy pasira, nem egy jóbarátra, hanem őrá magára. Úgy volt, hogy most hétvégén jönnek Szekszárdra, de ma kiderült, hogy mégse. Csalódottak vagyunk mind a ketten, mert már nagyon beleéltük magunkat. Kényszermunkahelyemen szerintem fölmondok, a szombati buli egy oltári nagy bukás volt, se Váltótársam, se én nem kaptunk egy rühös buznyákot se, amit meg hajnalban kellett művelnünk, attól saját magam előtt is ég a pofám. Ki vagyunk akadva mind. Valahogy most minden keserédes, nem csak nekem, hanem másoknak is. Most pont abban a helyzetben vagyok, amin javít az, hogy talán szerelmes lennék. Nézem, ahogy itt ül tőlem másfél méterre, kockul, én az ágyán ülök... vágatott megint a hajából, szerintem picit túl sokat, így már majdnem rövid. De jól áll neki. Ő ígyis-úgyis gyönyörű. Nem mintha ez számítana a legtöbbet. Ma vele is megnéztük az Oldboy-t, meg előtte még valami filmet (Ördöggerinc, közben eszembe jutott), amin szerintem elaludt, de nem bántam. Majd mondom Folyosótársnak, hogy terjesztettem az igét. :D Ő is hiányzik. Meg Tesóm is, meg az otthoni barátaim is. Hétvégén kivételesen otthon leszek végre, csak kicsit akkor is fáj, hogy Tábornok nélkül... mérges vagyok. Nem rá, csak úgy. Vagyis inkább csalódott. Ahogy ő is. Ráadásul pont pénteken lesz a huszadik szülinapja, és még csak nem is tudok vele itt maradni Budán, mert szombaton temetőket járunk, és megígértem, hogy péntek este hazamegyek. Valahogy most... nem is tudom. Szomorúan vagyok boldog, vagy boldogan szomorú. Hülyeség.