No, be lettem mutatva Zoli családjának. Tiszta aranyosak! :) Nem olyanok, mint az enyémek... együtt esznek, hülyülnek, megbeszélik a dolgaikat... amikor őket néztem, elgondolkodtam, hogy mi itthon sokszor mennyire elmegyünk egymás mellett. Oké, hozzászoktam, így jó, de azért egyszer azt is kipróbálnám. Minden esetre örültem, hogy akkor, arra a vacsira a része lettem. Tegnap meg szerenádoztunk. Először fölmentünk az ofőhöz, aki a vártnál is sokkal jobban örült nekünk... megértem, kb. ez volt a két év alatt a legelső alkalom, amikor az osztály nagy része valamiben egyetértett, és egyszerre csináltunk valamit. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, nótáztunk... imádtam, na. :) Aztán jött a matektanár, na, ott már nem volt lakodalom, de oda se neki, mert azt követően kimentünk Promiba, és ittunk. Mivel erre nem nagyon számoltam, még délután fölhívtam Zolit, hogy hamar le fogjuk tudni a szerenádot, szóval ha gondolja, találkozhatunk este. Fél kilenc körül be is ért, és örültem neki, hogy ott volt. A gond az, hogy relatíve őszintére ittam magam - már megint. De mások is! Reni a szexuális életével traktált minket, Császárnő oszotta a hülyeséget (mesterien ért hozzá, imádom ezt a nőt!), mindenki megdinkult kicsit, és tudjátok mit? Most éreztem magam a legjobban az osztályommal. Mikor már majdnem mindenki hazament, mi is hazavittük Gabit (osztálytársam, Zolinak meg rokona), aztán még előttünk dumáltunk egy sort. Magamban elmondtam egy halk imát, hogy még ne kanyarodjon felénk, még menjünk el valahova messze, akárhova, csak még ne vigyen haza, még vele akarok lenni, és nem érdekel a holnap, még nem... de aztán persze pár percen belül leparkolt előttünk. Viszont megjegyezte, hogy reméli, hogy nem sietek. Szóba jött, hogy én őt biztosan nagyon szeretem, ha minden hülyesége ellenére vele maradok. Én meg kiböktem, hogy négy évet vártam rá, nem fogom ilyen könnyen elengedni. Érdekes, mert olyan témára tapintott rá, amiről csak Tesómnak beszéltem, hogy nem tudom, meddig bírom még ezt. Gondolatolvasó. Persze nem akarok otthagyni, tényleg szeretem. Csak vasárnap egész nap élni se volt kedvem. Ma is találkozunk, azt mondta, hogy tovább bent marad. Hát... kíváncsi vagyok. Igazából egész délelőtt (dekurvamásnaposvagyokmégmostis!) azon filóztam, hogy fordított helyzetben vajon ő ezért elhagyna engem? Azt hiszem, földobom majd neki a témát, és megkérdezem. Ja, a szívcsalódásom: tudjátok, van a dombtető, ahova már írtam, hogy időnként fölmegyek, és onnan látni Sióagárdot... árulás történt, az nem is Sióagárd!!! :( Összeomlott a hat éves légváram! Nincs igazság. Na mindegy. Szóval mindjárt április harminc, és úgy néz ki, megdöntjük a rekordot. Csak kíváncsiságból, de szeretném tudni, hogy egyszer nekem is megkérné-e a kezem? Miért érzem úgy, hogy nem?