Most nagyon elgondolkodtam. Még mindig nem hívott, pedig már csütörtök van. Jó, mondjuk hogy sokat dolgozik, és fáradt. Vagy sokat filózik, hogy mi legyen, bár szerintem ezt hamar el lehet dönteni. Bár én elfogult vagyok, naná. Remélem, nem felejtette el... talán majd holnap, hiszen péntek, és elvileg szar idő lesz, nem fognak tudni melózni... azt mondta, esőben nem lehet... abban biztos vagyok, hogy nem ültetett fel. De vajon mi lesz? Miért kellett ennyire beleélnem magam ebbe az egészbe? És ha azt mondja majd, hogy szép és jó volt minden, de nem kéne ezt erőltetni két szakítás után... vagy sajnálja, de még mindig az exét szereti. Annyi lehetőség van, sok érv szól ellenem, és talán nem is tudok mindegyikről. Na mindegy, nem ő lenne a héten az első ember, akiben csalódok. Írnom kéne neki sms-t... nem, nem, nem és nem! Várok. Mostmár tényleg rajta a sor. A szombat este-vasárnap hajnal emlékei táplálnak bennem némi reményt, de az idő végtelen tengerén egyre messzebb sodródnak. Tehetetlennek érzem magam, asszem az is vagyok. És ha holnap se keres, mit csináljak?