Dóricámmal beszéltem ma a suliban (mintha máskor nem szoktam volna). Üzenetet hozott nekem. Kérdezte, hogy szerintem ki vitte őt haza valamelyik este Sióagárdra? Na igen. De Dóricám folytatta: mondta neki, hogy írtam myvipen. Ezen a ponton megállítottam: biztos ő benne, hogy akarom tudni a folytatást? Szerinte igen. Nosza.
Dórica: Hát mondtam neki, hogy írtál levelet myvipen, azt mondta, hogy ne csodálkozz, ha nem válaszol, mert nincs nete, de amúgy köszöni kérdésed: szarul van, szar az élet. Ja, és nem haragszik rád. Amikor ezt beszéltük, majdnem nekiment egy oszlopnak (Dórica nevet).
Én: Tényleg? Már nem haragszik? Szegénykém... ha szar neki az élet, és kell neki egy váll, amin kisírhatja magát... nos, nekem kettő is van. De ezt inkább ne add tovább neki.
Dórica: Azt mondta még, hogy az zavarta, hogy régen sokszor hívtad (baszod, gondoltam, szerelmes voltam belé fülig!).
Én: Chöhh, már régóta nincs is meg a száma (hazud). Azért majd kérdezd meg tőle lécc, hogy nem jön-e valamikor Szekszárdiába bulizni, jó? Köszi!
Mi tagadás, boldog voltam. Olyan tüneteket produkáltam, hogy Fenyvesiné meg is jegyezte, hogy még soha nem látott engem így kifordulni önmagamból. Kár, akkor abban a pár pillanatban éreztem úgy, hogy igazán önmagam vagyok. A legtöbb embert persze nem igazán hatotta meg a hír, ők nem ismerik Zolit. De például Tesóm ugyanúgy örült, mint én. Basszus... három éve erre várok. Mostmár, ha legközelebb találkozok vele, és nem csak messziről látom, bizony Isten megkérdezem tőle, hogy mi újság...
Más: ma volt az írásbeli osztályozóvizsgám angolból. Nem volt nehéz, mivel a szaktanárom állította össze a feladatsort, és nagyrészüket már évközben megcsináltam (volt, amit többször is). Két óra helyett harminc perec alatt végeztem, tulajdonképpen részletkérdés, ezen csak az múlik, hogy mehetek-e érettségizni idén. Ahhoz meg szerintem bőven jó volt, törekedtem a sikerre, mert az évvégi jegyemre is kihatással van. Nem mintha érdekelne. Remélem a héten kikapjuk a fizikát, úgy érzem, az is jól sikerült. Délután eszembe jutott, hogy Attila-tö-KING házidolgozatnak adta föl a Robinson Crusoe-t (jól írtam?). Megoldom valahogy, megoldom, megoldom, megoldom... egyébként reggel nem is hittem volna, hogy ilyen viszonylag jó napom lesz. Hajnali hatkor Tesóm rajcsúrozása riasztott föl, de előtte is sokat forgolódtam. Kiment az álom a szememből, elhatároztam, hogy még lustulok egy sort, fél nyolkcor fölkelek (nem volt első órám). Ja, hét körül úgy elaludtam, hogy az csak na! Még álmodtam is: a suliban voltam, és ott is aludtam valami priccsen, vagy tábori ágyon (vagy olyanon, amin az oviban aludtam, amikor napközi volt), és amikor fölébredtem (még mindig az álmon belül), elkezdtem keresni az egyik fölsőmet, amit emlékezetem szerint hanyagul ledobtam az ágy mellé (jellemző). Nem találtam, ezért megkérdeztem Gyurit (hogy kerültél az álmomba?), hogy látta-e? Azt mondta, hogy nem. Oké, póló nélkül elindultam hát a ruhámat keresni. Valahogy a Német Színházban kötöttem ki (sosem voltam bent), és akkor már melltartó se volt rajtam, szóval egyik kezemmel takartam magam, amennyire tudtam, másik kézzel egy sor, vállfákról lelógó fekete cucc között mazsoláztam, és elégedetten nyugtáztam, hogy valamelyik biztosan jó lesz. Megtaláltam a sajátom, és leültem egy padra (mint amilyen a Polipnál van) felhúzni. Közben észrevettem egy kurvanagy sebet a jobb combomon. Ahogy jobban meg akartam vizsgálni, láttam, hogy teljesen szét lehet húzni rajta a bőrt, legalább egy négyzetdecin. Alatta a húsom száraz volt, vagy inkább mintha lett volna rajta még egy vékony réteg bürke, de már itt-ott sárgult, talán üszkösödött. Elborzadtam és kétségbe estem, hogy most mégis mitévő legyek? Orvos, orvoshoz kell mennem vele! De hát az megöl, hogy még csak most szólok neki! De sebaj, majd mondom, hogy csak most vettem észre. Az orvos engem meg fog ölni. És akkor, amikor már majdnem elbőgtem magam álmomban (nagyon valóságszerű volt!), Katalina ébresztett, hogy nyolc óra van. Pedig akkor már aludtam volna tovább, még ha ilyen hülyeségeket is álmodok. Ma korábban kéne lefeküdnöm.
