Tegnap kiabált velem. Ideges volt, én is az voltam. Ő az asztalnál ült, én az ágyon. Mindketten tanultunk. Viszketett az orrom, és szívtam egy nagyot (nem olyan rotyogós-folyóstaknyosat, csak hogy elmúljon a viszketés). Ő állítólag megijedt, és rámkiabált, hogy ezerszer megkért már, hogy ezt ne csináljam. Oké, tudom hogy én voltam a hülye, tényleg megkért rá. Viszont szabályosan lefagytam. Kiabált velem... soha egyik barátom se csinált ilyet. Mozdulni se tudtam hirtelen, pedig világ életemben azt hittem, hogy ha egy barátom rámkiabál, akkor minimum visszaüvöltök, vagy otthagyom a vérbe, vagy akármi. De nem, csak ültem az ágyon, és kb. meg se mertem moccanni. Utána persze bocsánatot kért és igyekezett megvigasztalni és jobb kedvre deríteni, de akkorra már el volt baszva az egész. Értem, hogy nagy a nyomás rajta, de mindannyiunkon, és akaratlanul is továbbpörgettem magamban a dolgot. Legközelebb mi lesz, megüt? Ahogy itt szuszog mellettem, úgy érzem, már nem olyannak látom őt, mint ezelőtt huszonnégy órával. Elegen kiabáltak velem. Azért nem fogok teperni a továbbiakban, hogy egy óvatlan pillanatban megint magamra haragítsam, és onnantól cseszhessek mindent, amit addig csináltam. Azt hiszem, az elmagányosodás ott kezdődik, amikor valami ilyesmi történik, és nem találok senkit, akinek el merném vagy el tudnám mondani. Talán túlreagálom, de szerintem nem normális, ha az ember olyasvalakivel kiabál, aki tényleg szereti és törődik vele és próbálja tartani benne a lelket.

...akinek pedig elég jó vagyok, szerintem sose tenne ilyet.