Tegnap végre találkoztunk. Négy órán keresztül beszélgettünk mindenféléről. Ezt imádom benne... állatkert, elmebaj, gyerekkori félelmek, Lengyelország Kelet-Európához tartozik-e (szerintem igen, szerinte nem), munka, iskola, jövő, szerelem... szóval mindenféle téma volt, épp csak a múlt szombat nem. Én meg beszari voltam, és nem mertem fölhozni, ő se nagyon emlegette. Aztán búcsúzásnál, mikor már esett az eső, kibökte, hogy majd visszatérünk rá, de most túl zsibbadt, vagy mi. Na gondoltam, ha már elkezdted, nem foglak így elengedni! Megkérdeztem hát, hogy ennyire? Igen, de légy jó, vigyázz magadra. A szokásos búcsúszöveg. Bár ezúttal átölelt és adott egy puszit az arcomra. De nem, még mindig nem akartam elengedni. És igen, főnyeremény: ismét megcsókolt. Józanon, forrón, hosszan... napját se tudom, mikor volt ilyenben utoljára részem... csak mi, a hideg, meg az eső. De inkább bőrig áztam volna ott egész éjszaka, ha azon múlik, hogy meddig tart az egész. De igazából semmi nem dőlt el, úgyhogy ott tartok, ahol eddig, és várok. Viszont mostmár legalább kezdem úgy érezni, hogy van értelme, megéri, a kincs hamarosan az enyém lesz.