Nem tudom, hogy miért ezt a címet adom ennek a bejegyzésnek, de ez volt a legelső, ami eszembe jutott. Igazából Rózsaszín Pitbull lépett fel, előtte meg Tankocska, de hadd kezdjem az elején: tegnap ugye péntek volt, reggel hulla kómásan beRoziztam suliba, Carlost egész nap nem láttam, pedig nem volt kiírva a helyettesítésnél. Suli után a szakadó esőben tekertem ki a mozi elé mint a hülyegyerek, Lolácska már várt. Tavaly augusztus óta nem találkoztunk... megizmosodott, kicsit mintha magasabb is lenne, egyébként változatlanul álomszép az egész srác. Háromig főleg vele lógtam Polipban, közben arcok jöttek-mentek, de hát ahogy ő mosolyogni tud...! Később megtudtam, hogy úgy néztünk ki, mintha alakulóban lenne köztünk valami. Micsoda véletlen! Megbeszéltük, hogy jövhét pénteken is ütközünk, föltettem a buszra, aztán uccu haza! Itthon kajáltam, pihentem, msn-eztem, győzködtem Tantit, hogy jöjjön el Pitbullra, aztán végülis sikerült. Aztán mint kiderült, ő még előbb ért ki, mint én, szóval úgy kezdődött a bazi nagy péntek éjszakám, hogy kapkodtam a levegőt a rohanástól (hétfőtől TÉNYLEG leszokok), de hát oda se neki. Később jöttek Promisok, Gábor, az előzenekar nem volt rossz, de inkább kint maradtam akkor még a többiekkel énekelni, iszogatni, beszélgetni, és ekkor kérdezte meg Kopi, hogy tulajdonképpen az a srác, akivel délután voltam... ehh... később aztán rájött, hogy még ha az is lenne, amit gondol, akkor is merőben tévedett. Pitbullra visszamentem, jó volt, sőt baromijó, boldognak éreztem magam, mert az is voltam, bár rájöttem dolgokra, amiknek kurvára nem úgy kéne lenniük, ahogy vannak, és soha nem is lesznek úgy, ahogy lenniük kéne, de mégis valami morbid örömérzetem volt ettől az egésztől, azt hiszem, ez a megszokás szépsége, de ha belegondolok, akkor szeretnék változatosságot, hogy egyszer legyen úgy, ahogy akarom, és csomóan mondják, hogy lehet hogy úgy lesz, tudom, hogy nem. Becsíptem, Gábor is, de nem volt részeg, amit díjaztam, hazafelé kajáltunk egyet a Mekvicccsben, majd politizáltunk, szidtuk a rendszert (Gábor, Tanti, meg én), egy kicsit meg is áztunk, de ennyi kellett is. Ma meg alig több, mint másfél órát bájologtunk Tesómmal Katalináék osztálytalálkozóján, aztán átmentünk mamámékhoz, és most itthon vagyok, és pötyögök, és várok. Várom, hogy Lala sms-t írjon, vagy hogy valaki értelmessel tudjak beszélni msn-en, mert takarítani már nem állok neki. De legalább már kezdek kinőni az örök szerelembe vetett hitemből, mert oké, van olyan, akit eddig még az évek során nem tudtam teljesen elfelejteni, de talán idővel és némi külső segítséggel menni fog, mert a szerelem múlandó, mint minden a világon, és ő is talál majd mást magának, és én is, és mindenki. Vajon tényleg fontosabb a barátság a szerelemnél? Úgy értem, miért ne erősítene meg egy baráti köteléket egy kapcsolat? Hihetetlen, mikre rá nem jön az ember, ha egy kicsit megengedi magának, hogy szabadon járassa az agyát. Egy időben más srácra még gondolni sem mertem, nemhogy kimondani olyan dolgokat, amiket majd pedig igenis ki kell mondanom... szar lesz, de túl kell esni ezen is.

Egyébként újraregisztráltam magam iwiw-en, ha nem jelöltelek be, tedd meg helyettem, keress meg! (faszom az E betűkbe)