Azon tűnődtem ma dél körül, amikor Nyuszuval a Polip előtt cigiztünk, hogy mi lenne, ha mindent, amit nyugaton (főként kiemelem persze a szívemet kellemes szerelemmel körülölelő kedvenc országomat, azt a mocskos kurva USÁ-t)csinálnak, mi is átvennénk. Jó úton haladunk, lásd Valentin-nap, Haloween. Az anyák napja ellen nincs bajom, az még szép is, bár ott is lehet méltatlankodni, hogy miért csak egy napon szeressük az anyukánkat, nagymamánkat... ha tippelnem kéne, pár éven belül lesz apák napja is. Asszem az odaát június utolsó vasárnapja, de könnyen lehet, hogy tévedek. Szóval milyen lenne, ha Disneyland után nekünk lenne mondjuk Dargaylendünk, ahol Szaffik meg Vukok meg ilyenek szaladgálnának. Vagy Eiffel-torony helyett Ybl-tornyunk, Szabadság-szobor helyett meg gondolom Köztársaság-szobor (vagy Monarchia, vagy diktatúra, esetleg királyság, kinek mi tetszik). Ha már úgyis őket majmoljuk, akkor már csináljuk nagyban, mert ha már lúd, érjen nyakig! Ünnepeljünk március 15. helyett július 4-ét, augusztus 20. helyett hálaadást. A kölkeinket szólítsuk Juniornak, mert az olyan trendi. Magyarországot a mosolygó kis nukleáris családok fogják ellepni, a felmenőinket beszórjuk valami rottyant szeretetotthonba, apuka dolgozik, anyuka háztartásbeli. Ha nem, akkor meg többet keres, mint a férje. Minden pasi érezze magát attól férfiasabbnak, hogy meló után sörözik és hamburgerrel tömi a fejét, vasárnaponként elmegy és megnézi a fia baseball-meccseit (mert falufoci az már nem lesz, divatjamúlt), míg az anyuka hiszterizál, hogy mindent neki kell megcsinálnia, nem tudja teljesen kibontakoztatni önmagát, beszélnie kell a pszichológusával, egyébként is harminc múlt és már tizenkilenc évesnek néz ki, nem tizenötnek, szóval... én azt mondom, hogy totális káosz lenne. A csárdák helyére betörnek a gyorsbüfék, magyar terméket már amúgy se nagyon vesz senki. A Hortobágyból szerintem pár év alatt egy remek jó Tiny Canyon-t lehetne csinálni, a templomokba gospel kórus (bár ez az egyetlen, amit nem tartok hülyeségnek), a cigányok kezéből kivenni a hegedűt, és adni nekik mondjuk egy acéldobot, vagy mi a tökömmel zenélnek a jamaikaiak (akiké jamaika, ugye...). Igazából fogalmam sincs, hogy miért tanakodok mostanában annyit Magyarország helyzetén... az elmúlt egy-két hétben többet, mint az elmúlt legalább három évben. Na mindegy, legalább van véleményem.
Akik meg végighallgatták a mai hisztimet, mert nem volt más választásuk: tudom, hogy hülye vagyok. Nem érdekel Gyapjas, se Konkurencia, legalábbis megpróbálom elhessegetni magamtól ezeket a gondolatokat. Igazából kicsit már belefáradtam ebbe az egészbe, ott tartok, hogy beleszarok mindenbe, lesz ami lesz. Amikor kettesben vagyunk, annyira más... kenyérre lehet kenni, odaadó, meghallgat, ha valami bajom van próbál felvidítani... és nincs olyan nap, hogy ne hozna nekem valami apróságot. Ezek a dolgok állandóak, és ezek tartanak még össze minket, és ezek miatt fontos ő nekem minden hülyesége és (sokszor már elviselhetetlen) baromsága ellenére. Valami azt súgja, hogy nem akar ő bántani engem, csak néha felelőtlen. Viszont változtatnia kell a hozzáállásán, mert a szál ami még hozzá köt, már túl vékony, és nem kell neki sok, hogy elszakadjon. Úgy érzem, ez már nem rajtam fog múlni.
