PatkányBlog

Kész, elegem volt! Én ezzel már nem tudom meddig bírom! Már épp kezdtem volna magam túltenni azon a férgen, elfelejteni minden szemét húzását (a régi hűtlenségeket, meg szerintem minden szava hazugság volt, a pénteki myvip levélről nem is szólva: Kedves Szilvi! Zoltán nem ismer téged.)... este azon gondolkoztam, hogy hiába állította ő maga, hogy túl közel engedett magához, mert nagyon jól ismerem, de ez nem baj... hazudott akkor is. Én azt hittem, hogy tényleg ismerem, de nem. Most jöttem rá. Gyűlölöm, de ugyanakkor imádom. Mikor jön már el az édes, megváltó közöny? Amikor, ha elmegy mellettem az utcán, nem összeesek, csak arra gondolok, hogy "jé, hát ezzel a sráccal én jártam anno". Vagy ha már nem őt keresem mindenben és mindenkiben? Most egyik haverina írt iwiw-en levelet, hogy átküldte a képet, ami még valami szalagtűzőn vagy hol készült. Valami csajjal táncol rajta, az arca híven tükrözi, mennyire rajong az ilyen eseményekért... én viszont még sosem láttam ünneplőben. A lelkem eladnám ha azon múlna, hogy visszakapjam. Persze ez lehetetlen. Eszem szerint szólnék Pandának, meg még valakiknek, hogy törjék össze kezét-lábát. De az nekem még sokkal jobban fájna, mint neki. Mert az ő fájdalma elmúlna, amint felépül... de az enyém, hogy rosszat tettem azzal, akit a világon a legjobban imádok... sosem fogom elfelejteni. Ő életem szerelme. Talán hülyeségnek tűnik, hogy viszonylag ilyen fiatalon ezen agyalok, de érzem. Nélküle nem tudnám leélni az életem. Így is már lassan kilenc hónapja külön vagyunk. Ha teherbe ejtett volna, amikor lett volna rá lehetősége, akkor most egy tündéri aranyos kisbabám lehetne tőle. Mert igen! Megtartottam volna! A leggyönyörűbb dolog, amit tőle kaphattam volna, az egy kisgyermek! De nem... őrizgetem a képeit, az SMS-eket (azt is, amit legutoljára írt, amiben megmagyarázza, miért hagyott el). Jöjjön vissza, és én bármit megadok neki! Nem tudok nélküle élni!