PatkányBlog

Továbbra is mindenütt jó, de mindenhonnan elzavarnak. Nem jól jövünk ki egymással, a világ meg én. De valahogy úgy érzem, a világ be is hajolhat. Sokkal haragtartóbb vagyok, mint régen, nem tudatosan, csak még mindig pörgetem az agyam hetekkel ezelőtti dolgokon. Mintha én lennék az ügyeletes bűnbak, akin mindenki levezetheti a feszkót, akit lehet egrecéroztatni, akitől megkérdezik, hogy hogy van, de igazából nem érdekli őket. No para, ezt a kérdést általában én is illemből teszem föl. Ha pedig nem teszem föl, akkor egyszerűen az illető annyira se érdekel, hogy udvariaskodjak. Szerencsére a maroknyi kemény mag kitart, szóval egyedül nem vagyok, és végtelen hála illeti D-t, aki mindig elviseli a rinyálásom és a hisztim, és mindig jobb kedvre derít. Valahogy az egészségem se a régi, és a memóriám se, és az egészségem se a régi. Legszívesebben naphosszat csak itthon ülnék és nézném a tévét, olvasgatnék vagy főznék. Viszont asszem alig 15 hónap után kezdek helyrejönni, már nincsenek rémálmaim, és békével gondolok az egészre. Mindig mondják ezt az "engedd el" lózungot, de igazából egy dolog van, amit nem akarok elengedni: annak a torka, aki ezt kitalálta. Azt szarrá tudnám roppantani a kis ujjacskáimmal. Mintha az elengedés olyan tudatos lenne, hát rohadtul nem az. Valaki egyszer mondta, hogy csak kíváncsiságból belépett fácsén valami ilyen nagyon pozitív-bioökorezgéses-mantratudatú-transzmandalacsoportba, ahol egy srác írta, hogy szomorú, mert elhagyta a kedvese. 10 kommentből 9 ez az "engeddel" volt. De nem tudja elengedni még bazmeg, fáj neki, szereti, megbántva érzi magát, lehet hogy nem is érti, hogy mi történt, miért történt... ez az elengedésesdi az egyik leggyávább dolog, amit el tudok képzelni, ennyire épeszű ember nem tudja a homokba dugni a fejét. Viszont legalább az egyik tanárom, akinél harmadszorim van, nyugdíjba ment. Egy másik nem vállalta el a kurzust tovább, a harmadik meg... azt be kell seggelnem.
Az egész hangulatom olyan "Minek." El kéne mosogatnom, de minek. Csatornát  akarok váltani a tévén, de minek. Haza fogok menni a hétvégén, de minek. Ki kéne vinnem a tányéromat, de minek. Valahogy annyira eluralkodik rajtam a méla undor, szinte nyom le, és érzem, ahogy beleragadok a sárba. Dolgozni 10 napja nem voltam, mondjuk ebben közrejátszott két fülgyulladás és egy ételmérgezés is. Egy darabig nem akarok spagettit látni, vagy paradicsomot, vagy főtt tésztát szósszal, vagy oregánót, vagy ilyesmit... a bringás időnek is vége. Pedig azt mennyire szerettem...! Remélhetőleg talán a közelgő karácsony hangulatba hoz, felráz kicsit, fel kéne vennem a kapcsolatot a rég látott barátaimmal, újra dolgozni menni... jót fog tenni. Talán ha a hó is leesne. És eltakarná a világot. És elmosná.