Ha elolvasom a Hetedik eclogát, mindig befordulok, pedig imádom azt a verset. De most a Magyarország történetéken főcímzenéjét hallgatom, és ez viszont fölvidít. Cikáznak a fejemben a képek a tegnapról, és még a fizika beadandót is viszonylagos jókedvvel írtam meg. Jó, a felét... a másikat holnap lemásolom valakiről. Most akarok fölmenni a dombtetőre, oda, ahova minden tavasszal föl akarok menni, és világgá kiabálni, hogy boldog vagyok. Legalábbis idén tavasszal ezt kiabálnám. Akármi is történik az emberek egy részével, mi itt maradunk egymásnak. És persze a barátaim, barátaink, akikre még lehet számítani, akármi is is van. Előttünk a jövő, mind fiatalok vagyunk még, és az ilyen pillanatokban hiszem azt, hogy örökké tart minden, soha nem lesz vége az életnek, nekünk, értünk forog a Föld, a sorsunk a kezünkben van, a bajt is átvészeljük mindannyian, mert segítjük egymást. Tudom, ha kimegy, akkor se maradok egyedül. Legalább több időm lesz a tanulmányaimra figyelni. Talán kicsit a fejem lágya is benől végre. Bár azt nem tudom, hogy akarom-e... de akkor is... úgy szeret, úgy ölel, mint abban a nótában, amit az összejövésünk után tettem föl ide. Érdekes módon nem félek az érettségitől. Pedig nem tanulom rá halálra magam. Ja, és azt álmodtam, hogy Szigeten verekedtem Chopperrel, miközben Zoli meg Gábor kint beszélgettek, de aztán igazából valami cicabunyó-szerűség lett az egészből. Áh... írjatok valami érdekeset! :D