A harmadik. Most gondolom mindenki olyan címmel posztol, hogy szilveszter, vagy újév, vagy ilyesmik, de nem... blogszülinapom van, a harmadik, köszi mindenkinek aki "felköszöntött", és minden olvasómnak természetesen boldog új évet kívánok! Nos... nekem eddig megvan. Bár a szilveszter viccesen indult... kezdve ott, hogy a busz, amivel fölmentünk a tanyára, a meghirdetettnél húsz perccel korábban indult, így kb. mindenkinek a puszta szerencséjén múlott, hogy elértük... a többieket meg fölnavigáltam telefonnal. Zsiráfékat vártuk Hosszúvölgyben, közben jött Zoli és Tesóm, ők fölvitték a lányokat, mi meg... mi meg gyalogoltunk föl. Zsiriék csak jóval később értek oda, de aztán végülis együtt lett a csapat, hát mit csináljunk? Igyunk, naná. Tesóm kikészített már mindent, mire fölértünk, ezúton is köszi Nigger, ügyi voltál! ^^ Mivel már mindenhol kb. tüzijátékoztak, kitalálta valaki, hogy ha villan a fény, iszunk. Erre Zoli rávágta, hogy fölmegy a kocsihoz, és bekapcsolja az indexet. Na igen, fantázia. :) Hát ittunk. A kora este nagy részét egymást átkarolva töltöttük, de nem mertem előhozni neki a mi-is-legyen-kettőnkkel-témát. Elég sokat beszélgettünk, egymáshoz bújtunk, valahogy mindig egymás közelében voltunk, de elhatároztam, hogy ez az este lesz a döntő: vagy minden, vagy semmi. Aztán persze közben azért iszogattam ezt-azt... boroskólát, jägert, vodkanarancsot, Anita-féle tequilás koktélt, hát az valami isteni volt... szóval ja. Enni nem bírtam, de oda se neki, legalább több jutott másoknak. :D Aztán éjfél körül, talán utána, már összeszedtem a bátorságom, hogy beszéljek Zolival... csak aztán szólt Tesóm, hogy uzsgyi be virslizni. Jogos volt, hát bementem, ott is köszi a segítőknek a közreműködést, és hogy ha jól emélkszem, Csilla vagy Viktor kipaterolt, hogy rám kint vár Zoli... átmentünk egy kb. fél üveg pezsgővel a másik tanya elé, váltottunk pár semleges mondatot, aztán a lényegre tértem, miszerint gondolkodtam azon, amit a múltkor kérdezett, és szerintem egy próbát megérne. Válasza: jó. Szóval, igen, dobpergés: összejöttünk. Újra. Majd' négy év várakozást, taktikázást, türelmet igényelt a dolog, de megérte, ismét egy pár vagyunk! :D Ez a legcsodálatosabb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam! Bár mondjuk már előtte bent a tanyában is álltunk egymás nyakába borulva, nem tudom hogy mennyi ideig, de a könnyeimet alig bírtam visszatartani, boldog voltam, na! Aztán végignéztük Mikola Peti és Solymi táncát, a U can't touch this himnuszra, azt végigröhögtem, megvan videón, akinek kell, szóljon! :D Szóval miután elcsattant a bűvös "első" csók, valahogy megint minden olyan lett, mint régen. Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy megint abba kellett hagyni a szédülésem miatt. Sok hasonlóság volt a tegnap este és az össznépi ivászat között... de oda se neki. :) Szóval úgy éreztem magam, és persze most is, mintha repülnék, mintha az egész világot megkaptam volna, minden kincset, minden boldogságot... ez mindent megért. Ahogy hozzámbújt, ahogy rám mosolygott, ahogy megpuszilta a homlokomat, és ahogy végre nekem se kellett eltitkolnom, hogy mennyire szeretem, hogy nem kellett beérnem másodpercekkel, amíg átkarol, hogy velem volt, fogta a kezem, hogy úgy hajthattam a vállára a fejem, úgy ölelhettem, úgy csókolhattam, hogy közben nem kellett attól tartanom, hogy talán gyanússá válik neki valami. Szabadon szerethetem. Reggel az ottmaradottaknak jeleztük, hogy záróra van, már nagyon el voltunk fáradva mind, aztán hat után valamivel Tesóm és Peti az egyik, mi ketten meg a másik padláson hajtottuk álomra fejünket... hajtottuk volna, ha nem kávéztunk volna annyit. Mondjuk nem is nagyon akartam aludni, kár lett volna egy pillanatot is elvesztegetni abból, hogy mellettem fekszik, hozzámbújva, és később kiderült, hogy ő se tud aludni, hát nekiálltunk beszélgetni. Mikor kifogytunk a szóból, megint megcsókolt... de úgy, mint még soha senki más, mintha az utolsó lenne, amit adhat, és talán mindezt csak bemesélem magamnak, de akkor is csodálatos... nincs hozzá fogható. Aztán sajnos egy időre mégis elalhattam, mert arra kaptam föl a fejem, hogy fölébredtem, és nincs mellettem. Egy pillanatig azt hittem, megszökött, mert meggondolta magát, de aztán visszajött. Kerestem magam mellett, és amikor megfogta a kezem, akkor láttam, hogy az ágy szélén ül... indul haza... de holnap fölhív... na persze, ez hogy indul haza, nem volt olyan egyszerű, mert a kurvanagy sárba csak kapart a kocsi hátsó kereke, és se előre, se hátra... úgyhogy Tesómék legnagyobb örömére hívni kellett Petit, és ketten toltuk a kocsit, amíg nagy nehezen sikerült elindulnia, szegény Peti csupa sár lett, én meg jól eláztam. De nem gond, legalább a reggeli tornánk is le lett tudva. :D Remélem épségben hazaért... és hogy hamar újra láthatom. Később visszafeküdtünk aludni, ki-ki a maga helyére, aztán nem sokkal dél előtt fölkeltem, kitakarítottam, kajáltunk, hazajöttünk, szülőztünk kicsit, és most itt vagyok, írogatok, és már nem félek, hogy mit hoz a holnap.