Nem tudom, miért raktam föl ezt a képet, de jobban érzem magam tőle. Ki tudja, valószínűleg ez az utolsó közös rólunk.
HÜlyeségeket álmodtam... a teljesre már nem emlékszem, csak hogy itthon voltam és vártam Gábort, aztán jött is. Később beállított Katalina, és a feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. Aztán papám mondta, hogy kivisz Mányokra, oké, beültem a kocsiba, és néztem, ahogy szaladnak a fák, meseszerű volt az egész. Igazából nem is arra mentünk, hanem a régi tanyánk felé vezető út volt az, de részletkérdés. Amikor odaértünk, a ház se Gáboréké volt, hanem egy egészen... más. Akkor néztem bele a tükörbe, és elborzadva láttam, hogy se kifestve nem voltam, se a hajamat nem lőttem be, és olyan frissen mosott volt, olyan zselé nélküli... pelyhes... ez számomra kész horror! Talán lázálom volt, ugyanis tegnap sikeresen lebetegedtem. Katalináék szerint Tesómtól kaptam el, de ő már két hete meggyógyult, egy az, kettő: esküdni merek rá, hogy idegi alapon (mint amikor Zoliék üvegeztek a suliban, akkor is már aznap ágynak estem). Egyébként nagyon boldog vagyok tőle. Még ki tudtam volna javítani a fizikámat, a törimről semmit nem tudok, majd megkérdezem Moncsit, egész nyáron nem látom Carlost... a jó viszont, amiért piros pontot érdemlek: tegnap egész nap nem gyújtottam rá! Nem tudom, ennek írtam-e az előzményeit, ha nem, akkor íme: Tanti rábeszélt. Jó, egy mondattal. Lényegében ennyi. Most meg, hogy olyan a torkom, mintha izzó tüskés akármit forgatnának benne (na jó, azért ennyire nem), tuti nem bagózok. Tegnap, amikor kezdődött, gargalizáltatott Katalinám törkölypálinkával. Na már most köztudott, hogy ha van pia, amivel ki lehet kergetni a világból, akkor az a pálinka. Akármilyen. Szóval nagy nehezen háromszor öblögettem, aztán azt mondtam, hogy inkább marékszám szedem be a keserű gyógyszereket, de ezt még egyszer soha többé! Remélem, legkésőbb csütörtökön már mehetek suliba. Lázam már nincs, ha estére jól leszek, akkor fütyülök az egészre, és bemegyek holnap. Mégiscsak az utolsó hét... :)